Bevezetés: miért „illiberalizálható” Magyarország?

Manapság, amikor Magyarország miniszterelnöke kijelenti, hogy „minden megtörténhet” az általa vezetett országban, itt az ideje, hogy mi, a magyar választópolgárok elgondolkodjunk azon, hogy mi az, amit megengedünk megtörténni és mi az, amit semmiképp sem. Még akkor sem, ha Magyarország jelenlegi Alaptörvénye, törvényei és alkotmányos rendszere elvileg valóban (szinte) „minden” megtörténtét megengedik, lehetővé teszik annak, aki egy választáson megszerzi az országgyűlési mandátumok legalább kétharmadát.

Amikor kidolgozták azokat a szabályokat, amelyek az alkotmányozás lehetőségével ruházták fel az Országgyűlés kétharmadát, valószínűleg nem gondoltak arra, hogy ezzel valaki vissza is élhet. Pedig logikus és természetes lett volna a gondolat – és: indokolt az óvatosság! -, hogy egy olyan társadalomban, amelynél sem a népben, sem a politikai elit tagjaiban (akik ugyanebből a népből jöttek, ugyanazon szocializáción mentek keresztül, mint bárki az országban) nem él mély demokrata mentalitás, ott bizony megeshet, hogy ha nem teljesülnek a demokráciához fűzött naiv illúziók („Rögtön kolbászból lesz a kerítés!”), és ha éppen a demokratikus mentalitás és tapasztalatok híján valójában nem is egy valódi demokráciára jellemző módon működik az ország, akkor megeshet, hogy valakik majd vissza akarnak kanyarodni az autokrácia felé. És ha megszerzik a kellő parlamenti többséget, akkor gyakorlatilag semmi sem akadályozza meg őket egy autokratikus államrend kiépítésében.

Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy sem a magyar nép, sem annak politikai vezetői a demokrácia mellett a kapitalizmushoz sem értettek-értenek, így a „kolbászkerítés” anyagi alapjait sem sikerül(t) megtermelni: a magyar gazdaság nem volt képes és ma sem képes előállítani egy fejlett jóléti állam fenntartásához elengedhetetlen erőforrásokat. Így – mondhatni – a csalódás a demokráciában és a kapitalizmusban „bele volt programozva” a magyar jövőbe: várható, hogy ha egy közösség nem kapja meg azt egy rendszertől, amelyet attól várt, akkor fogékonnyá válik az „alternatív ajánlatokra”, és az is logikus, hogy ahhoz a módszerhez kanyarodik vissza, amelyet ismer. Ez pedig a magyarság esetében az etatizmus + erős központi hatalom kombinációja. „Legjobb évei” – a Kádár-korszak – ugyanis ehhez kapcsolódnak. Ráadásul a magyar jobboldal politikai hagyománya is az erős autokratizmus. Ezért az egész magyar társadalomban és magában a politikai elitben alig-alig vannak erős mentális akadályai a demokratikus útról való letérésnek.

Hogy megvédhessük az állampolgárokat és az ország területén működő magánvállalkozásokat a „minden megtörténhet!” társadalmi, jogi, gazdasági őrületétől, az alábbiakban két javaslattal élünk. Az első korlátot van hivatva emelni az aktuális hatalomnak az államot átalakítani szándékozó törekvései elé, a második pedig azt segít meggátolni, hogy az ország „politikai-társadalmi-alkotmányos illiberalizációját” meg lehessen szilárdítani oly módon, hogy a kormány/parlament az országot gazdasági szerződésekkel mindenféle akadály nélkül nemliberális-nemdemokrata hatalmakhoz köthesse.

Első javaslat: az intézmény- és jogrendszer átalakításának korlátozásáról

A választók és a hatalomért bejelentkezők (pártok) szerződést kötnek a hatalom időleges átadására. Ennek feltételeit kell, hogy tartalmazza a választási program - a szerződés teljesítése pedig maga a kormányzás és a kapott parlamenti mandátummal való élés.

Az állam, az önkormányzatiság, az intézmény- és jogrendszer szilárdsága, kiszámíthatósága olyan alapérdek, amely felette áll a mindenkori kormányok, kormánypártok saját érdekeinek: sem sikeres társadalom, sem jól teljesítő gazdaság nem működhet egy „minden megtörténhet”-szerű rendszerben. Így célszerű és szükséges az állam illetve az önkormányzati rendszert működését, felépítését, valamint a parlamenti és önkormányzati képviselői mandátumok megszerezhetőségét szabályozó törvények változtathatóságát bizonyos feltételekhez kötni, amelyek megakadályozzák azt, hogy a hatalom birtokosai olyan változtatásokat eszközölhessenek ezekben, amelyekről a választópolgároknak döntésük pillanatában nem volt előzetes tudomásuk.

Ezért:

Magyarországon még a szükséges országgyűlési mandátumtöbbség birtokában sem hozhatók olyan törvények, amelyek olyan változtatásokat eredményeznének az állami, önkormányzati rendszerben, az ehhez kapcsolódó intézményekben, a jogrendben, az igazságszolgáltatásban, valamint az országgyűlési és önkormányzati választási rendszerben, amelyek nem szerepeltek pontosan, közérthetően megfogalmazva és részletesen kifejtve a kormánypárt(ok), vagy koalíciós kormány esetében a legnagyobb parlamenti képviselőszámmal rendelkező kormánypárt adott ciklusra vonatkozó választási programjában.

Második javaslat: a gazdasági kényszerkapcsolatok korlátozásáról

Ha sorra vesszünk a különböző társadalmi-gazdasági-politikai rendszereket és az ezeket képviselő politikai elképzeléseket, irányzatokat, pártokat és vezetőiket, akkor azt tapasztaljuk, hogy a hasonló irányzatok hívei akkor is a hozzájuk hasonló elképzelések alapján berendezett országokkal keresik a kötődést, ha a saját országuk elvileg egy egészen más jellegű irányzatot követő közösséghez tartozik. ha egy, elvileg a liberális demokráciák gyakorlata szerinti állam- és jogrend szerint felépülő ország vezetése olyan kezekbe csúszik át, amelyek igazából ezzel szembenálló víziókat követnek, akkor mi sem természetesebb, mint hogy az illető országot-államot át akarják formálni és kötődéseit is az ő politikai-társadalmi ízlésüknek megfelelő országok felé terelik. Ez nem csak a jogrendszer átalakításában és a napi politikai gyakorlatban érhető tetten, hanem a gazdasági kapcsolatok terén is.

Világos, hogy ha egy liberális demokráciát egy új, „illiberális” irányba kezd vinni az aktuális vezetése, akkor ezt a folyamatot erősíti és stabilizálja, ha az adott ország erős és jelentős volumenű (államközi) gazdasági szerződésekkel köti magát egy szintén illiberális országhoz – pláne, ha az az ország egy nagyhatalom. Az is világos, hogy a világon bárhol csak úgy léteznek hosszú távon is jól teljesítő illiberális államok, magas átlagos életszínvonallal és erős, innovatív gazdasággal, ha az illető ország esetében van valami speciális erőforrás: természeti kincs, speciális geopolitikai helyzet, stb. Arra azonban nincs példa, hogy egy kicsi és természeti erőforrásokban szegény ország éppen az egyéni és közösségi szabadságjogok korábbiakhoz képesti korlátozása¹ révén erősödött meg és lett stabilan sikeres, ezáltal biztosítva jó életszínvonalat polgárainak. Az egyéni szabadság nem korlátozható/tartható kordában „szelektíven”: nem lehetséges „csak” a politikai, társadalmi szabadságot és az államtól független („civil”) kezdeményezéseket korlátozni, de a gazdasági kreativitást és kezdeményezéseket megengedni-támogatni, mivel az egyéni, kisközösségi, vállalati szinten megmutatkozó önállóság, önálló, innovatív gondolkodás ezer szállal kapcsolódik pl. az oktatásban, vagy épp a társadalmi és gazdasági érdekérvényesítésben megjelenő államhatalom-független kerdeményezésekhez.² Olyan nincs, hogy az ember legyen kreatív és önálló a munkájában, de ne legyen az közügyekben – az emberi elme egyszerűn nem így működik!

Ezek szerint, ha egy hatalmi érdekkör a saját elképzelései-érdekei szerint el akarja távolítani az általa kormányzott országot, társadalmat és gazdaságot a liberális demokráciáktól és az illiberális-autoriter államokhoz akar közeledni és ezt a közeledést nagy volumenű gazdasági elkötelezettségekkel is fixálni szeretné, akkor elmondható, hogy ez a hatalom és ez a közeledés nem szolgálja a társadalom érdekeit. Éppen ezért célszerű gátat szabni a mindenkori államhatalom ilyesfajta mesterkedéseinek – mivel az „illiberalizlás” valójában erőforrásokat sorvaszt a gazdaságban és sorvasztja az illető ország versenyképességét, innovativitás-készségét, tudásszintjét is.

Ez a helyzet Magyarország esetében is: a napokban „hivatalos kormányprogramként” meghirdetett „illiberális társadalom” és az állami szinten működő az ország Oroszország-függését erősítő energetika-politika koherens rendszert alkot: a politikai akarat szintjén deklarált illiberalizálás gazdasági hátországát teremti meg az illiberális nagyhatalomtól való materiális függőség.

Nincs arra semmiféle elfogadható ok, hogy egy hatékonyabb és több erőforrást teremteni képes rendszert lecseréljünk egy (a fentiek alapján) bizonyíthatóan kevésbé hatékony és kevesebb erőforrást teremteni épes rendszerre – csupán azért, mert az aktuális politikai hatalmi érdekcsoport ez utóbbiban szilárdabban kézben tarthatónak gondolja a hatalmát.

Mivel a magyar nép a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozásról megtartott népszavazásokon egyértelműen kinyilvánította azon akaratát, hogy az euroatlanti kultúrkörhöz, annak intézményrendszeréhez, társadalomideáljához, jogrendjéhez kíván tartozni, ezért indokolt, hogy a mindenkori kormányok és parlamentek más, e két szövetségi rendszeren kívüli hatalmakkal csak abban az esetben köthessenek érvényes szerződéseket egy bizonyos érvényességi határ és egy meghatározott érték felett, ha e szerződéseket előzetesen a magyar nép népszavazáson jóváhagyta.

Ezért:

Minden olyan államközi szerződést, amelyet a magyar kormány és/vagy a magyar országgyűlés NEM az Európai Unióval, annak tagjaival, illetve az Európai Unióval külön szerződéses viszonyban lévő országokkal³, vagy a NATO-val, illetve annak tagállamaival tervez megkötni, és amelynek hatálya túlterjed 3 éven és/vagy annak összege meghaladja a százmilliárd forintot, népszavazásra kell bocsátani és a szerződés csak akkor emelkedhet jogerőre, ha azt az arra vonatkozó érvényes és eredményes népszavazáson a magyar nép támogatta.

Alkotmányos megfelelés – alkotmányos haszon

Mivel mindkét, ebben az írásban megfogalmazott javaslat konkrét törvényekre vonatkozik (pl. önkormányzati törvény, a választás rendjéről szóló törvény, Ptk., Btk., stb.) és nem az alkotmányban rögzített szabályokra, így nem vetődik fel az a kizáró passzus, amely alkotmányban rendezett kérdésekben nem enged népszavazást.

Ha sikerül bevezetnünk ez a két, a mindenkori államhatalmat kordában tartó kritériumot, akkor máris nagyot lépünk előre annak érdekében, hogy mégse történhessen meg minden ebben az országban!

¹ A kelet-ázsiai régió országai – pl. Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, korábban pedig Japán is – esetében sem történt a korábbi állapotokhoz képesti szabadságjog-csökkentés, hiszen e társadalmak az ’50-es években beindult fejlődésük-fejlesztésük előtt a szabadságjogok terén kifejezetten represszív államok kereti között léteztek. Ezekben az országokban – a közhiedelemmel ellentétben – a gazdasági fejlesztéssel párhuzamosan egyre demokratizáltabbá vált a politikai rendszer is. Nem igaz tehát az a tétel, hogy ezen országok gyarapodásukat az „illiberális”/nem demokratikus rendszereiknek köszönhették: valójában a társadalmi mentalitásban már jóval korábban is meglévő fegyelem, szorgalom és személyes igénytelenség adta az alapokat. Ezekre támaszkodtak a kezdetben valóban nem demokratikus rezsimek – ám amikor e társadalmak-gazdaságok egy bizonyos technológiai, tudásszintbeli és innovativitás-igényű fejlettségi határt átléptek, akkor nyilvánvalóvá és szükségesé vált, hogy immár a további fejlődés akadálya a „fentről megmondó állam” modellje. Kiderült, hogy a kreativitásigény-növekedés csak akkor lehetséges, ha magát az önálló kezdeményezést is elfogadja az állam.

² Ezt remekül és igen átérezhető formában írja le Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. verse: http://mek.oszk.hu/04300/04340/04340.htm#34

³ Ezek az országok: Andorra, Izland, Liechtenstein, Monaco, Norvégia, San Marino, Svalbard, Svájc Vatikán