1.

„A nép joga, hogy… új kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi biztonságát, és jobban elősegíti boldogulását.”
(Függetlenségi Nyilatkozat, Amerikai Egyesült Államok)

Mióta létezik a politika, azóta kérdés, miképpen akadályozható meg a zsarnokság létrejötte. Különösen aktuális ez a kérdés egy olyan országban, ahol a demokrácia csak rövid ideje létezik és ahol a nép könnyen hagyja magát leterelni a demokrácia útjáról. Az ilyen országokban gyakran megesik, hogy egy személy és a körülötte tömörülő csoport, kihasználva a demokrácia intézményrendszerét, megkaparintja a hatalmat – és aztán esze ágában sincs azt visszaadni. Ez a személy és csoport egész létezését a hatalom birtoklása köré építi fel: ez lesz a célja és a jólétének alapja. E csoport és személy elszakad a demokrácia igazi „értelmétől”, vagyis attól, hogy a társadalmat mindenkor azok vezethessék, akik a közérdeket a leginkább tudják képviselni.

A csoport „hatalmon maradási ideológiája” általában az, hogy „ők képviselik a nép érdekeit” – ők maguk a nép -, vezetőjük pedig a létező és elképzelhető legalkalmasabb arra, hogy népét boldoggá, országát pedig sikeressé tegye.

2.

„Egyetlen személy sem választható meg az elnöki hivatalra több mint kétszer, és egyetlen olyan személy sem választható meg egynél több esetben, aki már egyszer azt betöltötte, illetve két évnél hosszabb ideig valaki más helyett elnöki jogkörrel rendelkezett.”
(Alkotmány, Amerikai Egyesült Államok)

A demokrácia igazi értékét jól ismerő országokban igyekeznek gondoskodni arról, hogy egy efféle csoport és annak „karizmatikus vezetője” ne szerezhesse meg a hatalmat – vagy ha valamiképp mégis megkaparintaná, semmiképp se tarthassa meg tetszőleges ideig. E népek jól tudják, hogy az „abszolút vezető” mítosza csupán azon népek lelkében-vágyaiban létezik, amelyek gyengék és sikertelenek és egy „mindent megoldó” vezér révén igyekeznek a gyengeség és sikertelenség okozta frusztrációtól, szorongástól megszabadulni. A mélyen demokrata népek ugyanis generációk hosszú sorának tapasztalataiból tudják, hogy sikert csak az öntevékenység és az emberek közösségeiből fakadó együttműködés hoz, nem pedig egy „megváltó”.

3.

„Ein Volk, ein Reich, ein Führer!””

Minél kevésbé demokrata egy nép mentalitása, annál inkább várja és óhajtja az „instant politikai csodát”… Annak, aki emberevők között nőtt fel, mi sem természetesebb annál, hogy más emberek húsát eszi, így a nem demokrata mentalitású társadalomban nevelkedettek is természetesnek veszik, hogy „erős emberek” uralkodnak felettük. Az efféle „demokráciakannibál” társadalmakban, aki boldogulni akar, az nem a maga vagy közössége jobb teljesítménye által akar boldogulni, hanem úgy, hogy az „erős emberekhez” dörgölőzik. Egy ilyen társadalomban egy „tipikus vállalkozó” nem fejleszt, nem innovál, hanem helyezkedik és politikai kapcsolatokat épít. Ha ezt össznépi szinten űzik, a társadalom teljesítményhiányos lesz, lemarad a  globális versenyben, szűkülnek az erőforrásai, és hogy a szűkülő forrásokból a rajta uralkodó és élősködő elit változatlanul kielégíthesse a szükségleteit, egyre nagyobb lesz mind az elvonás, mind az elnyomás.

Éppen ezért kell ez ellen eszközöket találnunk és alkalmaznunk!

4.

„Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” (Magyarország Alaptörvénye)

Ha sikerül szabállyá tennünk a magyar közéletben, hogy ne lehessen „tetszőlegesen hosszú időre” monopolizálni a hatalmat, azzal megerősítjük magát a demokráciát is. Aki túl hosszú ideig vezet egy országot, elkerülhetetlenül kifárad, szellemileg, lelkileg kimerül, Ilyenkor a megváltozott viszonyok közepette is tovább erőlteti a korábbi, más viszonyokra kidolgozott elképzeléseit és ezzel komoly társadalmi feszültségeket kelt, vagy komoly társadalmi feszültségek maradnak kezeletlenül és lehetőségek kiaknázatlanul.

5.

„Historia docet” – „A történelem tanít” (latin közmondás)

Sok példa igazolja, hogy érdemes időbeni korlátot szabni egy ország vezető pozícióinak betölthetőségét illetően:

• Winston Churchill harmadik miniszterelnöksége alatt is tovább erőltette a „birodalmi Britannia” idejétmúlt gondolatát és ezzel párhuzamosan igyekezett leválasztani országát az egységesülés útján elinduló Európától. Ugyanakkor a belső társadalmi reformoknak is megpróbált ellenállni, ellenezte a társadalombiztosítás kiterjesztését és az oktatás fokozottabb támogatását. Minden államférfiúi és stratégiai nagysága ellenére lemaradt az időtől.
• Konrad Adenauer 1949-től 1963-ig volt az NSZK kancellárja és elévülhetetlen érdemei voltak a „nyugati” Németország demokratizálásában és társadalmi-gazdasági újjáépítésében, valamint az európai egység alapját képező francia-német együttműködés elindításában. Azonban pályája vége felé már nem tudott mit kezdeni a késői ’50-es-’60-as évek világával, amely gyökeresen különbözött az Adenauer számára mindig is a politikai vezérfonalat jelentő, tulajdonképpen XIX. század végi konzervatív és tekintélyelvű ideától. Emiatt nem is volt képes továbbvinni a német társadalmat a közelmúltjával való szembenézés és az éppen általa elindított demokratizálódás útján – ez már (közvetlen utódját követően) az új, szociáldemokrata garnitúrára várt.
• Charles De Gaulle 1959 és 1969 között állt Franciaország élén, az Ötödik köztársaság elnökeként és komoly érdemei voltak abban, hogy országában stabilizálódott a demokrácia és ezzel párhuzamosan jelentősen fellendült a gazdaság. Ez utóbbi időszakot, amely az adenaueri „Wirtschaftswunder” francia megfelelője volt, szokás „Trente Glorieuses”-nek, azaz „Dicsőséges harmincnak” is nevezni, mivel az ’60-as évek elejétől a ’90-es évekig tartott. Ez alapozta meg a mai, XXI. századi modern francia gazdaságot – mint a Wirtschaftswunder a németet. Ám a társadalmi fejlődéssel ő sem tudott megbirkózni a fejében élő „régi világ” receptjeire támaszkodva, így kormányzása utolsó szakaszában már inkább akadálya, mint valódi, gyakorlati ösztönzője volt az ország haladásának. Ráadásul, ahogy Adenauerben is egy már rég meghaladott Németország élt tovább, úgy de Gaulle is a XX. század második felére retrográddá vált francia „grandeur” politikai foglya volt. Emiatt – Thatcher Nagy-Britanniájához hasonlóan – a de Gaulle vezette Franciaország is, felesleges konfliktusokba keveredvén, jelentős erőforrásokat veszített, emiatt pedig, vezetője akaratával éppen ellentétesen, csökkent nemzetközi súlya.
• Margaret Thatcher 11 éven át volt miniszterelnök, és sikerrel reorganizálta országa gazdaságát, azonban nem tudott mit kezdeni ennek „társadalmi árával”. Ő volt az a politikus, akiről elmondható: „Ha csak kalapácsod van, akkor mindent szögnek nézel.” – ha az egész világod és gondolkodásmódod konzervatív, ezért a társadalmi nyitásban csupán a kockázatokat, a „rendet” veszélyeztető tényezőt, a globalizálódó gazdaságban és az egységesülő Európában pedig a brit szuverenitást elrabló folyamatot látod, akkor – minden gazdasági és piaci hatékonyságot támogató attitűdöd ellenére mellékvágányra állítod az országot, csökkentve ezzel lehetőségeit és esélyeit. Minél tovább maradsz hatalomban és így minél tovább tartod az országot a számodra kedves „konzervatív úton”, annál kevésbé fogja tudni kihasználni az ország a globalizmusban rejlő megújulási lehetőségeket.
• Tony Blair politikai pályája is példázza a túl sokáig ugyanarra a személyre és annak ugyanarra az elképzelésére alapozott politika önmaga ellen fordulását. Blair, aki szintén egy évtizedig, két és fél cikluson keresztül vezette Nagy-Britanniát, kormányzása első szakaszában alaposan „átszellőztette” a brit társadalmat, ami rá is fért az előző konzervatív periódus után. Azonban a második ciklusában felhalmozódó bel- és külpolitikai konfliktusokra nem volt képes új, innovatív megoldásokat találni – ráadásul e konfliktusok egy része az ő tévedéseire, szubjektív döntéseire volt visszavezethető. (Erre a legjobb példa a 2. iraki háború esete, a „fantom tömegpusztító fegyverekkel”.)

Látható, hogy kiemelkedő képességű politikusok esetében is elkerülhetetlenül elkövetkezik az a szakasz, amelyben már nem képesek megújulni és az újabb és újabb kihívásokra adekvát módon reagálni. A példák azt mutatják, hogy ez rendre a harmadik ciklusban jut el arra a szintre, amikor az illető politikus már többet árt, mint használ az általa vezetett közösségnek. Célszerű levonni ennek „közjogi tanulságait” és (a valóban rendkívüli helyzetek kivételével) két kormányzati ciklusban maximálni azt az időt, amíg egy-egy politikus betölthet bármely „első vonalbeli” vezető pozíciót.

6.

„A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt… Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora… azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új védelmezőkről gondoskodjék.” (Függetlenségi Nyilatkozat, Amerikai Egyesült Államok)

A demokratikus államok többségében nincs megszabva , hogy egy személy hányszor és milyen hosszan tölthet be vezető pozíciót, ám épp a legnagyobb és az egyik legrégebbi demokráciában van ilyen korlát: a bevezetőben idézett, az Egyesült Államok alkotmányában szereplő kitétel. Helyes lenne, ha mi, csekély múltú és gyenge meggyőződésű demokráciák intézményesen is garantálnánk, hogy a politikai vezetőink semmiképpen se monopolizálhassák a hatalmat.

Amikor Magyarországon 1989-’90-ben megszületett a demokrácia és kidolgozták annak közjogi kereteit, talán senki sem gondolt arra, hogy a politikai paletta komoly, fajsúlyos szereplői közül bárkinek is eszébe jutna visszafordulni a demokratizmus útján a hatalommonopolizálás felé. Ezért nem is korlátozták adminisztratív, jogszabályi eszközzel, hogy egy-egy személy vagy politikai csoportosulás mennyi ideig tarthatja magánál a hatalmat – rábízták ezt a nép bölcs belátására. Látszólag nem is helyes megvonni a nép jogát arra, hogy egy általa alkalmasnak, az összes közül a legjobbnak ítélt személyre vagy pártra bízza magát – akármennyi időre is. Azonban ahol a demokrácia, valamint az egyéni és a közszabadság nem emelkedik ki az állampolgárok által preferált értékek közül, hanem valahol a „futottak még…”-kategóriában van, ott az állampolgárok könnyen beleeshetnek egy politikai demagóg csapdájába és akkora hatalmat testálhatnak rá, amellyel aztán visszaélve, immár visszavehetetlenné teszi a kezébe kapott hatalmat… Jó ezért, ha mindennek kikerülhetetlen és lebonthatatlan akadálya van.

A magyar állam vezetőiről Alaptörvényünk rendelkezik, annak is a 16. cikke – ebben pedig nincs megszabva időbeni, vagy ciklusszámbeli korlátja annak, hogy egy személy hányszor lehet miniszterelnök. Más közjogi funkciók esetében van ilyen korlát – sőt: általában az a jellemző, hogy keményen korlátozva van időtartamban a betölthetőség! Így a magyar alkotmányos konstrukciótól sem idegen egy ilyen kitétel!

Igaz, Magyarország jelenlegi alaptörvénye úgy rendelkezik, hogy az alaptörvényt érintő kérdésekben a nép „nem kötelezheti” a parlamentet… Azonban az Alaptörvény semmit sem mond azzal kapcsolatban, hogy ne lehetne a betölthető ciklusok számát korlátozni egy erre vontakozó törvénnyel: sem erre vonatkozó "normatív tilalom", sem pedig szabályozás nem áll abban. Így semmi akadálya annak, hogy egy új és a tapasztalatok által alátámasztott közjogi és politikai javaslatról kinyissuk a vitát és állampolgári  mozgalmat szervezzünk. Ráadásul elég nehezen védelmezhető a korlátozatlan miniszterelnöki ciklusszám, hiszen aki azt „végteleníteni” akarja és ezért ellenáll a (mondjuk) két ciklusban való korlátozásnak, az elárulja ezzel a maga hatalommonopolizáló szándékait. Miben mesterkedhet, akinek egy személy hatalmon maradása fontosabb, mint a demokrácia?