„…Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a… diktatúrának…” – Tudjátok, ki mondta ezt? Orbán Viktor, 1989-be, Nagy Imre temetésén.
De régen volt!
„Ha hiszünk a magunk erejében…” – de van-e nekünk erőnk? Egyáltalán: mit jelent az „erő” politikai értelemben?
Egyértelmű: az erő egy szervezett közösség. Van közös elképzelése a helyes és helytelen dolgokról és azokról a módszerekről is, amelyekkel a helyesnek ítélt céljainkat elérhetjük. És igen: vannak közös céljai – méghozzá pozitív célok, nem csupán annyi, hogy ezt vagy azt nem akarjuk, ez vagy az ellen tiltakozunk. Van programja, amely program elemei egymással szerves és jól működő egységet képeznek. Egy erő tagjai hosszú távon is kitartanak céljaik és egymás mellett és nem gondolják meg folyvást magukat.
Itt az ideje, hogy ne csak akciókban és negatívumokban éljünk, itt az ideje, hogy pozitív programmal rendelkező dinamikus erővé alakuljunk, amely megkerülhetetlen és amely – ellentétben a jelenlegi kormányerőkkel – képes konstruktív kormányzásra is.
Aki felkészületlen, az nem szolgálhatja az ország érdekeit. Nem célszerű hagynunk, hogy a dolgukhoz nem értő és a világot sem értő emberek kormányozzák az országot. A demokrácia arra való, hogy általa a kormányzásra legalkalmasabbak kerüljenek pozícióba – és hogy ők se kormányozhassanak kontroll nélkül, hogy teljesítményükkel kelljen megszolgálniuk a pozíciót.
Nem azért vagyunk itt, hogy csak nemeket mondjunk: aki csak erre lenne képes, az csak ismételné a Fideszt. Nekünk nem csak tagadásaink vannak, hanem válaszaink is. Olyan válaszok, amelyek helyesen feltett kérdésekre születtek.
Magyarországon rengetegen érzik úgy, hogy a politikán kívül élnek. Ezek az emberek képviseletet és valódi beleszólási lehetőséget akarnak - de nem tudják, hogyan szerezzék azt meg? Ezek az emberek sokkal járulnak hozzá az ország fenntartásához – abszurdum, hogy egy állítólagos demokráciában éppen nekik nincs sem képviseletük, sem hatékony beleszólási és érdekérvényesítési lehetőségük a politikába és abba sem, hogy merre és hogyan haladjon ez a nép.
A nagyvilág még egyszer nem fog úgy megsegíteni minket, mint tette azt 1989-ben. Akkor összeomlott a magyar pártállam támasza, a Szovjetunió és a Magyarországon nem voltak megfelelő erőtartalékai a hatalomnak arra, hogy fenntartsa magát.
A mostani hatalom viszont tanult elődje hibájából: szemmel láthatóan mindent megtesz, hogy biztosítsa a hatalma fenntartáshoz szükséges feltételeket – és nyilvánvaló, hogy emiatt nem érdeke és eszében sincs mindazt nekünk megadni, amit kérünk tőle. Ugyan miért is adná meg, hiszen a szabadsággal és a nyilvánossággal a saját maga sírját ásná meg: hiszen nem képes hatékony kormányzásra.
El kell döntenünk, mit akarunk! Beszélni, tiltakozni – és várni, hogy a hatalom majdcsak megváltozik? Ezt is lehet éppen: jól kidemonstrálgatjuk magunkat – aztán eljön a következő választás is, meg az azutáni is, és a Fidesz megint meg fogja nyerni, mert egyszerűen nem lesz hatékony ellenerő, amely a társadalom számára a jobb, célszerűbb kormányzás alternatívája lehetne.
Orbán ereje a mi gyengeségünkben van, a gyengeségünk pedig a szervezetlenségünkben rejlik. Szervezettség nélkül nincs erő, amely ellenálljon és győzzön. Ha győzni akarunk, akkor meg kell tennünk mindazt, ami a győzelem előfeltétele: program, egység, szervezettség – mert ezek nélkül esélyünk sem lesz 2018-ban sem leváltani Orbánt!
…De mi a konkrét teendő: hogyan kell „erőt szervezni”? És: milyennek kell lennie ennek az új erőnek?
Sokan erre ma azt mondják, hogy „civilnek”… Ha tréfálkozni akarnék, akkor azt mondhatnám, hogy Magyarországon a világ legbékeszeretőbb országa: itt mindenki csak civil akar lenni!
Nem árt tisztázni néhány dolgot a civilpolitizálással kapcsolatban, mivel egyre többen gondolnak arra, hogy a magyar politika jövőjét ezek a civil szerveződések fogják megváltoztatni, jobbá tenni.
Mindenek előtt: onnantól kezdve, hogy egy civil szervezet bekapcsolódik a politikába, vagy pláne ha eleve politizálási szándékkal jön létre, már tulajdonképpen nem is lehet „civil”. Civilként lehet kritizálni, de ha valakik aktívan akarnak politizálni, azt már csak rendszeres tevékenységként lehet – és csak megfelelő felkészültség birtokában, a kellő átgondoltsággal érdemes.
„Rendszeres tevékenység”: ez nem csupán azt jelenti, hogy rendszeres időbeosztással végezni valamit, hanem azt is, hogy rendszerként. És ezzel ott is vagyunk a civilpolitizálás legalapvetőbb problémájánál: a dilettantizmusnál.
Gyakran elhangzik, hogy a jó kormányzat feltétele az, hogy a „civilek” a kormányzás minden részletét ellenőrzésük és befolyásuk alatt tartsák… Csakhogy: egy modern állam kormányzása korántsem egyszerű feladat és nem elég hozzá a tisztesség, hanem tudást, áttekintést és rengeteg időt is igényel.
Kik is a „civilek”: olyan emberek, akik főhivatásszerűen nem a politikával, nem a társadalom működésével és az azt meghatározó törvényszerűségek tanulmányozásával foglalkoznak – ebből következően teljes áttekintésük sincs a társadalom irányításához szükséges tudnivalókról és azok összefüggéseiről. Ezek hiányában pedig csakis „katasztrófapolitikát” lehet csinálni.
A „civilek” szerepe, feladata egy jól működő és jól kormányzott társadalomban nem az, hogy „mindenbe beleszóljanak”, hanem az, hogy egészséges emberi ösztöneik, tapasztalataik révén azok kezébe helyezzék a hatalmat, akik azt a társadalom érdekében bölcsen és nagyvonalúan fogják gyakorolni. A „civil kontroll” tehát elsősorban önmagunk kontrolját kell, hogy jelentse, „vágyaink, szükségleteink és lehetőségeink” összehangolásának képességét, hogy megtegyük, amit tenni módunkban áll, de ne tegyünk és ne várjunk el olyasmit, ami hosszú távon csak ellenünk fordulhat. Mások kontrolljához tehát az út önmagunk kontrollálásának képességén át vezet. Ehhez higgadtság, türelem és bizalom szükséges. „Civil kontroll” előtt tehát, ami a hatalmon lévők kontrollálását jelenti, „civil önmagunk” kontrollja kell. Hogyan is várhatnánk el másoktól önkontrollt, ha magunk erre nem vagyunk képesek?
A civilség jó és hasznos, mert az ad „szövetet” a társadalomban – de mit is jelent politikai tekintetben „civilnek lenni”? Azt, hogy nem alakítóként, hanem kritikusként veszünk részt a politikában. Ez jól működik, ott, ahol a hatalom gyakorlói általában tisztában vannak a társadalommal, annak igényeivel és a szerint is politizálnak. Ott működik jól a civilvilág és a civilkontroll, ahol „kisiklásokat” és anomáliákat kell kordában tartani, de alapvetően az irányok jók.
Nálunk, most, Magyarországon nem ez a helyzet – és ezért nem csupán kontrollálni kell a hatalmat, hanem helyette újat állítani! Ez pedig nem lehetséges kívülállóként – ez csak résztvevőként lehetséges. Nem elég csak figyelmeztetni és visszaterelni, hanem pozitív programot kell megalkotni, majd azt végre is kell hajtani!
A pozitív program végrehajtása pedig csak a politikai hatalom birtokában lehetséges. Ez – demokratikus viszonyok közepette – parlamenti többséggel képzelhető el. A parlamentben pedig pártok vannak, pártok, még akkor is, ha elnevezésükben esetleg nem ez a szó áll. Funkciójukban és működésükben mindenképpen azoknak kell lenniük…
Sok honfitársunk viszonyul fenntartásokkal a pártokkal-pártosodással és az e keretek között való politizálással szemben. Ez demokratizmusunk/demokrataságunk gyengeségének és korábbi siralmas tapasztalataink egyenes és szükségszerű következménye – hiszen a létező pártok „imázsa” nem valami „fényes”…
Amikor „civiljeink” és polgáraink „a pártpolitikát” utasítják el, akkor igazából a korábbi éveinkben megtapasztalt és ma is dívó (párt-)politikai stílust, gyakorlatot utasítják el. De ez nem ok arra, hogy a parlamentáris demokrácia „alapegységeit”, a pártokat elvessük és ne hozzunk létre új, érdekeinket képviselő, modern pártot.
Igen: Magyarország dolgain csak a hatalom birtokában lehet változtatni. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat is – ha úgy vesszük – egy „civildokumentum”, mégsem a kívülállást és a passzív kritikát testesíti meg. Azt mondja ki, hogy a nép joga és kötelessége is egyben az alkalmatlan vezetőket alkalmasabbakra cserélni – és az eredmény őket igazolta!
Az elmúlt évek-évtizedek "civil akciói" bebizonyították, hogy kívülállóként semmit sem lehet elérni: nem lehet rendszerszintű változást "ajándékba kapni". Nyilvánvaló, hogy sokakban él fenntartás az aktív politizálással szemben – de gondoljuk meg, hogy szervezett politikai aktivitás nélkül hogyan tudjuk akaratunkat és érdekeinket érvényre juttatni? Majd megkérjük szépen a „hatalmat”, vagy azt várjuk, hogy „jobb belátásra térnek”? ...Ugyan már!
Ami itt ma folyik, az egy tervszerű hatalommonopólium-építés és épp az a célja, hogy kívülállók („civilek”) ne szólhassanak bele a hatalom dolgaiba. Mindenki, aki ódzkodik attól, hogy szervezett erővé váljanak a ma még „civilek”, az valójában ezt a hatalmat segíti fennmaradni…
Erővel és szervezettel szemben csak szervezett erő képes sikeresen fellépni. Erő, amelynek reális, koherens és pozitív programja van és amely erőt a legrátermettebbek vezetik – azok, akik tenni is készek, nem csak szépen beszél(get)ni. Itt most „harc” lesz – erre kell készülnötök, ha valóban meg akarjátok őrizni a szabadságot…
Ez a valóság – minden más csupán ábrándozás lehet. Nincs immár mire, tovább várni: akik valóban változást és ésszerű politikát akarnak, azoknak saját maguknak kell ezt megteremteniük!
…Igen ám, de milyen is legyen a gyakorlatban ez a politika? Röviden: itt a bizalom és a garanciák politikájára van szükség!
Ahhoz, hogy beinduljon Magyarország, bizalom kell – a bizalomhoz pedig garanciák. Garanciák – amelyeket ma egyetlen politikai erő sem ad a maga portékája mellé. A polgári vállalkozás ott kezdődik, hogy a vállalkozó ad garanciát – ma a magyar politikában így és erre semmi sem vállalkozik. Ez a garancianélküliség annak az oka, hogy épp a leginkább polgári módon gondolkodó magyarok nem találnak maguknak támogatható politikát itt.
Ha működő országot akarunk, akkor ehhez politikai garanciák kellenek. Garancia arra, hogy a kormány vagy modernizál – vagy lemond. Garancia arra, hogy a hatalom a pozíciókat rátermettség szerint adja – vagy lemond. Garancia arra, hogy ha jogokat korlátoz, akkor automatikusan elveszíti a jogát a kormányzásra – és még számtalan efféle garancia.
…Most már nem azt kell felsorolnunk, hogy mit tettek rosszul a korábbi kormányok és hogy miért kell leváltani a jelenlegit is. Most arról kell beszélni, hogy mit kell tennie a következő kormánynak: hogy mit várnak tőle azok, akik eltartják ezt az országot - és nem csak arra kell koncentrálni, hogy mit várnak el a kormánytól azok, akiket az ország tart el.
Minden más politika zsákutca, egyetlen más politika sem tud sikeres országot csinálni.
Prioritások kellenek: szilárd jogrendszer, kiszámítható gazdaságpolitika, transzparens állam, a politika világától független gazdaság. De ugyanígy prioritás kell, hogy legyen az is, hogy az állam képes legyen megakadályozni azt, hogy akár a jelen, akár a közelmúlt urai visszatérhessenek a hatalomba és visszaélhessenek azzal, a maguk hasznára, a maguk szokásai szerint.
Bátor politika kell: olyan, amelyik kijelenti, hogy egy demokratikus köztársaságban érvénytelenek azok a törvények, amelyeket bármely hatalom a demokráciával visszaélve a saját, önző hatalma érdekében kényszerített az országra. Nem hagyjuk az országot az elrablói kezén!
Konstruktív politika kell, amely fejleszt és nem korlátoz, amely a realitásokra alapoz: a lehetőségekre és szükségletekre és nem csupán a vágyakra és illúziókra. Nem hagyjuk, hogy az országot hülyék vagy gazemberek vezessék!
Együttműködő politika kell, amelyik nem áll meg a „nemzeti keretek” között, hanem a természetes partnerségre alapoz. Nem hagyjuk, hogy egy, a XXI. századi világot nem értő és nem szerető, nemzetközi szinten teljesítményképtelennek bizonyult rezsim kivezesse az országot az Európai Unióból.
Modernizálni fogjuk ezt az országot, mert ennek híján csak süllyedés és zsugorodás vár ránk. Modernizálunk, úgy, hogy eközben és éppen ezzel tiszteljük és őrizzük meg a tradícióinkat: azt a hagyományt, amely egy ezred éve, István király óta lézetik: változtass, hogy megmaradhass! Az igazi magyar hagyomány ez – nem pedig a maradiság. Az igazi magyar hagyomány a nyitottság és az új és a másmilyen befogadása – nem pedig a magukra zárt ólajtó. Az igazi magyar hagyomány az együttműködés és az, hogy kiváló képességű vezetőket követünk – mert ehhez fűződnek nagy, sikeres, építkező történelmi periódusaink. Az árokásáshoz és a mániákus akarnokokhoz csak kudarcok és bukások kötődnek…
Igaz: van egy olyan magyar hagyomány is, amelyik munka nélkül akar hatalmat és jóletet, magának - de ugye ezek nem mi vagyunk?! Ez a Döbrögik, helyi potentátok, pártitkárokból lett „válalkozók” és a „nemzeti” szó alatt a nemzetet kirablók hagyományos módszere.
A mi módszereink egészen mások: szaktudás, szorgalom, felkészültség. Egész eddigi életünkben ezt a módszer követtük: ha sikerült valami, akkor ezért sikerült – és semmi okunk arra, hogy más módszert kövessünk a továbbiakban. Minden sikeres nép ezekkel a módszerekkel és – azok a népek pedig, ahol a „másik hagyomány” dívik, rendre és szükségszerűen sikertelenek!
…Mi, egyénenként, sikeresek vagyunk, azok voltunk már eddig is - de jól tudjuk azt is, hogy mi lesz hamarosan a további sikerességünk akadálya: az ország bizonyosan bekövetkező sikertelensége. Közel az a pont, ahol annyira el lesz már rontva Magyarország, hogy emiatt tömegesen válnak sikertelenné az eddig még sikeresek is. Ne várjuk meg, amíg elérkezünk ehhez a ponthoz, ne engedjük, hogy úgy és azok vezessék – akár felváltva – az országot, akik alatt az ország egyre közelebb került ehhez a ponthoz! Most ránk van szükség, most rátok lesz szükség, most a mi módszereink és a mi mentalitásunk kell – nekik pedig, a másik magyar hagyomány követőinek, menniük kell, hogy megmaradhasson az ország, és hogy fejlődhessen úgy, ahogy azt a mi modernizáló magyar hagyományunk megköveteli!
Most nem az a fontos, ami volt, amit tegnap csináltunk – most csak az a fontos, hogy ma és holnap mit fogunk csinálni! Hogy van-e erőnk valóban csinálni azt, amit kell?
…Na, emberek?!