Amikor megjelenik a köztérben egy új szerveződés, akkor a megjelenéssel jönnek azok a hangok is, hogy „ez is csak egy újabb Milla lesz!”. Ugyanazok a civilek? Ugyanazok a módszerek? És emiatt: ugyanaz az eredmény(telenség)? Érdemes így ezekkel tartani?
Ha végignézzük az elmúlt évek úgynevezett ellenzéki mozgalmait, ideértve a pártokat is, azok egyvalamiben közösek voltak, minden különbözőségük ellenére – és egy az egyvalami nagyon alapvető dolog. Egyikben sem volt meg együtt mindaz, ami a sikeres közélet-átformáláshoz kellett volna. Ha azzal a szándékkal indítunk akciót, mozgalmat, hogy minőségi fejlődést hozzunk a közéletben, akkor érdemes végigvennünk ezeket a hiányokat és úgy szerveződni, hogy ne legyenek ezek a „lyukak”.
Mindenek előtt: alapvetően kétféle típusba sorolhatók az említett társaságok: pártok és mozgalmak. Még akkor is érvényes ez a felosztás, ha egyes mozgalmak aztán pártos keretek közé léptek, mivel „pártként” is megmaradt e szerveződések alapvetően civil és outsider-underground szellemisége. Ugyanakkor voltak mozgalomszerűen induló szervezetek, amelyek viszont első pillanattól kvázi pártszerűen működtek, erős centrális vezetéssel.
Az első csoportba (civilmozgalmak) a Milla, a Szolidaritás és (időleges, gyorsan lefutó jelenségként) a HaHa tartoznak. Itt szinte tudatosan kerülték a szervezet „megcsontosodását” és a hierarchiába rendeződést, azt gondolván, hogy maga a hierarchia az a tényező, ami az igazi demokratizmus akadálya. Ez persze tévedés, de nagyon elterjedt tévedés. Személyes véleményem szerint egyébként nem is csupán tévedés van a jelenség, a „hierarchiakerülés” mélyén, hanem egyfajta „ösztönös vonzódás” az anarchizmushoz és egy tévesen felfogott „egyenlőséghez”: mintha a szervezettség eleve csak „megalázó” lehetne!
Ez a hozzáállás volt a civilszervezetek nagy hiányossága – és ennek következményei:
- A célok definiálatlansága és a következetesség hiánya: Ha a célok meg sincsenek fogalmazva, akkor értelemszerűen nem is lehet szó konzekvens és fegyelmezett célorientáltságról.
- A szervezeti és működési viszonyok, az alá-fölérendeltségek és a célszerű, gyors döntéshozatali mechanizmusok tisztázatlansága, zavarossága: A lassúságot, a belső munkakultúra hiányát és a terjengős, parttalan vitákat „bázisdemokráciaként” magasztalták, afféle „erényekként” fogták fel, bele sem gondolva ennek gyakorlati következményébe, az eredménytelenségbe.
- Elvi okokból lemondtak a „karizmatikus”, azaz tömegvonzással bíró vezetők használatáról: Pedig köztudott tény a politikában, hogy egy szűkebb körön kívül sikert enélkül nem lehet elérni. A szűk körben még izgalmas szubkultúra-igazságok tömegekre gyakorolt hatása ugyanis egyenlő a nullával.
- Képtelenek voltak a külvilág és a politikai tér eseményeinek irányítására: Belső szervezeti irányítás híján a szervezeten kívüli politikai közteret sem lehet (annak tematizálásával) orientálni.
Ezek a szerveződések valamiféle „ideából” indultak ki, ami nem baj, sőt! Ám „csak az ideát” használták és kevéssé érdekelték őket a gyakorlati dolgok. Nem értették meg azt, hogy a politika: folyamat. Abban a hitben éltek és működtek, hogy ha elég „izgalmas” akciókat, „bulikat” szerveznek, akkor ez majd folyamatosan és növekvő módon irányítja rájuk és tartja fenn a közérdeklődést. Akciók valóban voltak, ám (mint írtam már) szinte teljesen elmaradt a célok határozott és gyakorlatban is használható megnevezése, elmaradt az e célokhoz vezető út kijelölése, elmaradt az utat bejárni képes szervezet kialakítása és elmaradt az úton való végighaladáshoz szükséges eszközök megnevezése, beszerzése is. Az akciók így nem alkothattak határozottan egy cél felé haladó folyamatot. Ezt unta meg a szimpatizánsi kör is egy idő után: csalódtak abban, hogy végre talán történik valami. Végeredményben semmi sem történt.
Az egész mozgalom (akár a Milla, akár a Szolidaritás, akár a HaHa) tulajdonképpen nem volt más, mint egy nagy, közös ábrándozás – amely az első gyakorlati tetteket igénylő helyzetben el is bizonytalanodott. A Milla többedik tüntetésén már azt várta volna a tömeg, hogy határozott politikai iránymutatást kap, hogy megnevezik a szónokok a kifejezett célt, a politikai hatalmat és hogy ennek érdekében egységes és működőképes politikai szervezetet [pártot] alakítanak. Azt is várta a tömeg, hogy megkaphassa a formális kereteket, mivel minden emberi közösségben ösztönösen ott él a vágy arra, hogy az összetartozás ne csupán alkalmai és esetleges legyen. Ha ezt egy véleményközösség nem kapja meg, akkor bizony szétszéled.
A legszörnyűbb és egyben legbizarrabb példája ennek a diáktüntetések esete volt: amikor a szervezők még arra az egyszerű kérdésre sem készültek fel, hogy társaikat most jobbra vagy balra vezessék egy útkereszteződésben. le is darálta őket a kormány, a közvélemény előtt pedig nevetségessé váltak.
Nem tudtak jobban teljesíteni az elvileg formálisan szervezett és határozott hierarchiát felmutató pártok sem. Ha a civilmozgalmaknak legalább szellemiségük volt, akkor éppen ez hiányzott a pártokból. Avagy: lehetett-e tudni, igazán miben hisz az MSZP? Vagy az Együtt, amely (még Haza és Haladásként) elindult egy „forint-fillérre kiszámolt alapokat” követelő technokrata-szakpolitikus attitűdtől és a „szerzett jogokon” lovagló Szolidaritással, meg a zöld és öko-újbalos ex-LMP-sekkel összeborulva eljutott a magát az éppúgy definiálatlan MSZP-nek feltétel nélkül befekvő pozícióba. Akik hittek és talán még ma is hisznek bennük, azok valójában Bajnai és Oszkó egy évét respektálják, 2009 és 2010 tavasza között. Ám ez az akkori egy év nem követelt semmi olyasmit Bajnaitól, amire pedig alapvető szükség lett volna 2012-től kezdődően, és amiről kiderült, hogy nem az ő terepe: a nulláról építkező, kezdeményezőkész és széles körben hatni képes vezetőé.
Fokozottan igaz ez Mesterházy Attilára és az MSZP „törzskarára”: azt követően, hogy kitúrták Gyurcsányt, egyszerűen semmi sem jutott az eszükbe, öt egész év alatt! Emiatt tényleg csak azok követték őket, akiknek olyan erős szocializmus-nosztalgiájuk volt és annyira nem ismertek más világot, mint a kádári, hogy egyszerűen sem igényük, sem képességük nem volt egy objektív pillantást vetni „korunk Központi Bizottságára”.
És igen: a kitúrt Gyurcsány és a DK. Nekik csak egyvalamijük volt meg a sikeres politika eszközeiből: egy karizmatikus(nak hitt) vezető. Az összes többi hiányzott, legfőképpen azért, mert ez a karizmatikusnak mutatkozó vezető nem szereti a kötött, részleteiben is alaposan kimunkált program mentén, másokkal együtt való munkálkodást. Ő is „akcióhős” – ennyiben pedig „civil” is a politika világában. Igaz, hogy Orbán is „milliókat mozgat meg” egy-egy beszédével, azonban a szervezet igazából nem ezektől az „ünnepi, karizmatikus pillanatoktól” vált azzá, ami. Orbán fegyelmezett szervezetépítő is, aki hosszú távra tervez. Persze, ha kell, akkor rögtönöz is, ám még a rögtönzésére is ráépül végül egy azután végig is vitt stratégia. (Persze e stratégia minősége már más kérdés…)
A fentiekből jól látható, hogy nem volt egyetlen olyan szervezet sem, amelynél-amelyben ne hiányzott volna több alapvető tényező is. Nem csoda, ha semmi sem sikerült nekik.
A tanulság, hogy a közéletben a sikerhez az alábbiak együttesen kellenek:
- Jól definiált és következetesen képviselt-követett célrendszer.
- A célok eléréséhez szükséges eszközök és erőforrások: előzetes felmérés és a „lista” folyamatos „karbantartása”.
- A szervezet és a tevékenység átgondolt és célszerű, a gyors cselekvést biztosító kiépítése, működése.
- Egzakt döntési mechanizmus, amely természetesen a vezetési kompetenciákra épül.
- Tiszta, fegyelmezett, teljesítőképes és folyamatosan visszaellenőrzött, kondícióban tartott belső hierarchia, amely a feladatok teljesítésére és nem csupán azok „megvitatására” szolgál.
- A célrendszert képviselő és megjelenítő „arc”, aki a tudása, a vezetési-szervezési képességei és a teljesítménye alapján a szervezeten belül, majd azon kívül is elfogadott vezetője a szervezetnek.
- A szimpatizánsokkal, az állampolgárokkal folyamatosan kapcsolatot tartó „kommunikációs team”.
- Eredeti, a közéletben széles körben hatni képes témák, világos megfogalmazásban.
- Fix, állandó „kötődési pontok”: folyamatosan működő fórumok, rendszeresen ismétlődő-felkereshető rendezvények, állandó online elérhetőség.
Ha valaki eredményes akar lenni a közéletben, akkor ezt a listát kell befutnia!
Az elején feltettük a kérdést, hogy akkor most az Élhető Zóna egy újabb Milla lenne-e? A választ nem nekünk, a szervezőknek kell erre a kérdésre megadnunk – de talán annyit elmondhatunk, hogy eddig még egyetlen, az utóbbi években indult közéleti kezdeményezés sem indult komplex stratégiai folyamatszervezéssel… Mi viszont igen!
Akkor tényleg „csak egy újabb Milla” lennénk?
