Élhető zóna

Élhető zóna

Friss topikok

  • lzoli41: A liberalizmus működésével vannak problémák. Cikkezett erről Dani Rodrik(vg.hu-n) illetev Napolita... (2014.08.16. 20:32) Hogy ne történhessen meg minden!
  • borzimorzi: A jelek szerint régi ismerősünk, az egyik fő-fő-kakikevergető külföldi okostojgli már neki is láto... (2014.07.15. 18:41) Vegyük meg az Origót!
  • lzoli41: A kapitalizmus lényege a profitmaximalizálás. Ennek tükrében a politikai rendszert és a gazdasági ... (2014.07.07. 08:55) Szervezettség, bizalom és garanciák
  • lzoli41: A politikai artikuláció nem működik, azaz a pártok nem akarják a társadalmi csoportok kifejezett é... (2014.07.02. 21:02) Közéleti minőségbiztosítást - egyesült erőkkel!
  • nevetőharmadik: @maxval a gondolkodó birca: "Azért ellenzem" Pont. A többi szar mellébeszélés. Köszönjük, a színv... (2014.06.10. 16:35) Meddig kell adót fizetni?

Hogy ne történhessen meg minden!

2014.08.04. - Élhető zóna 7 komment

Bevezetés: miért „illiberalizálható” Magyarország?

 

Manapság, amikor Magyarország miniszterelnöke kijelenti, hogy „minden megtörténhet” az általa vezetett országban, itt az ideje, hogy mi, a magyar választópolgárok elgondolkodjunk azon, hogy mi az, amit megengedünk megtörténni és mi az, amit semmiképp sem. Még akkor sem, ha Magyarország jelenlegi Alaptörvénye, törvényei és alkotmányos rendszere elvileg valóban (szinte) „minden” megtörténtét megengedik, lehetővé teszik annak, aki egy választáson megszerzi az országgyűlési mandátumok legalább kétharmadát.

Amikor kidolgozták azokat a szabályokat, amelyek az alkotmányozás lehetőségével ruházták fel az Országgyűlés kétharmadát, valószínűleg nem gondoltak arra, hogy ezzel valaki vissza is élhet. Pedig logikus és természetes lett volna a gondolat – és: indokolt az óvatosság! -, hogy egy olyan társadalomban, amelynél sem a népben, sem a politikai elit tagjaiban (akik ugyanebből a népből jöttek, ugyanazon szocializáción mentek keresztül, mint bárki az országban) nem él mély demokrata mentalitás, ott bizony megeshet, hogy ha nem teljesülnek a demokráciához fűzött naiv illúziók („Rögtön kolbászból lesz a kerítés!”), és ha éppen a demokratikus mentalitás és tapasztalatok híján valójában nem is egy valódi demokráciára jellemző módon működik az ország, akkor megeshet, hogy valakik majd vissza akarnak kanyarodni az autokrácia felé. És ha megszerzik a kellő parlamenti többséget, akkor gyakorlatilag semmi sem akadályozza meg őket egy autokratikus államrend kiépítésében.

Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy sem a magyar nép, sem annak politikai vezetői a demokrácia mellett a kapitalizmushoz sem értettek-értenek, így a „kolbászkerítés” anyagi alapjait sem sikerül(t) megtermelni: a magyar gazdaság nem volt képes és ma sem képes előállítani egy fejlett jóléti állam fenntartásához elengedhetetlen erőforrásokat. Így – mondhatni – a csalódás a demokráciában és a kapitalizmusban „bele volt programozva” a magyar jövőbe: várható, hogy ha egy közösség nem kapja meg azt egy rendszertől, amelyet attól várt, akkor fogékonnyá válik az „alternatív ajánlatokra”, és az is logikus, hogy ahhoz a módszerhez kanyarodik vissza, amelyet ismer. Ez pedig a magyarság esetében az etatizmus + erős központi hatalom kombinációja. „Legjobb évei” – a Kádár-korszak – ugyanis ehhez kapcsolódnak. Ráadásul a magyar jobboldal politikai hagyománya is az erős autokratizmus. Ezért az egész magyar társadalomban és magában a politikai elitben alig-alig vannak erős mentális akadályai a demokratikus útról való letérésnek.

Hogy megvédhessük az állampolgárokat és az ország területén működő magánvállalkozásokat a „minden megtörténhet!” társadalmi, jogi, gazdasági őrületétől, az alábbiakban két javaslattal élünk. Az első korlátot van hivatva emelni az aktuális hatalomnak az államot átalakítani szándékozó törekvései elé, a második pedig azt segít meggátolni, hogy az ország „politikai-társadalmi-alkotmányos illiberalizációját” meg lehessen szilárdítani oly módon, hogy a kormány/parlament az országot gazdasági szerződésekkel mindenféle akadály nélkül nemliberális-nemdemokrata hatalmakhoz köthesse.

 

 

Első javaslat: az intézmény- és jogrendszer átalakításának korlátozásáról

 

A választók és a hatalomért bejelentkezők (pártok) szerződést kötnek a hatalom időleges átadására. Ennek feltételeit kell, hogy tartalmazza a választási program - a szerződés teljesítése pedig maga a kormányzás és a kapott parlamenti mandátummal való élés.

Az állam, az önkormányzatiság, az intézmény- és jogrendszer szilárdsága, kiszámíthatósága olyan alapérdek, amely felette áll a mindenkori kormányok, kormánypártok saját érdekeinek: sem sikeres társadalom, sem jól teljesítő gazdaság nem működhet egy „minden megtörténhet”-szerű rendszerben. Így célszerű és szükséges az állam illetve az önkormányzati rendszert működését, felépítését, valamint a parlamenti és önkormányzati képviselői mandátumok megszerezhetőségét szabályozó törvények változtathatóságát bizonyos feltételekhez kötni, amelyek megakadályozzák azt, hogy a hatalom birtokosai olyan változtatásokat eszközölhessenek ezekben, amelyekről a választópolgároknak döntésük pillanatában nem volt előzetes tudomásuk.

Ezért:

Magyarországon még a szükséges országgyűlési mandátumtöbbség birtokában sem hozhatók olyan törvények, amelyek olyan változtatásokat eredményeznének az állami, önkormányzati rendszerben, az ehhez kapcsolódó intézményekben, a jogrendben, az igazságszolgáltatásban, valamint az országgyűlési és önkormányzati választási rendszerben, amelyek nem szerepeltek pontosan, közérthetően megfogalmazva és részletesen kifejtve a kormánypárt(ok), vagy koalíciós kormány esetében a legnagyobb parlamenti képviselőszámmal rendelkező kormánypárt adott ciklusra vonatkozó választási programjában.

 

 

Második javaslat: a gazdasági kényszerkapcsolatok korlátozásáról

 

Ha sorra vesszünk a különböző társadalmi-gazdasági-politikai rendszereket és az ezeket képviselő politikai elképzeléseket, irányzatokat, pártokat és vezetőiket, akkor azt tapasztaljuk, hogy a hasonló irányzatok hívei akkor is a hozzájuk hasonló elképzelések alapján berendezett országokkal keresik a kötődést, ha a saját országuk elvileg egy egészen más jellegű irányzatot követő közösséghez tartozik. ha egy, elvileg a liberális demokráciák gyakorlata szerinti állam- és jogrend szerint felépülő ország vezetése olyan kezekbe csúszik át, amelyek igazából ezzel szembenálló víziókat követnek, akkor mi sem természetesebb, mint hogy az illető országot-államot át akarják formálni és kötődéseit is az ő politikai-társadalmi ízlésüknek megfelelő országok felé terelik. Ez nem csak a jogrendszer átalakításában és a napi politikai gyakorlatban érhető tetten, hanem a gazdasági kapcsolatok terén is.

Világos, hogy ha egy liberális demokráciát egy új, „illiberális” irányba kezd vinni az aktuális vezetése, akkor ezt a folyamatot erősíti és stabilizálja, ha az adott ország erős és jelentős volumenű (államközi) gazdasági szerződésekkel köti magát egy szintén illiberális országhoz – pláne, ha az az ország egy nagyhatalom. Az is világos, hogy a világon bárhol csak úgy léteznek hosszú távon is jól teljesítő illiberális államok, magas átlagos életszínvonallal és erős, innovatív gazdasággal, ha az illető ország esetében van valami speciális erőforrás: természeti kincs, speciális geopolitikai helyzet, stb. Arra azonban nincs példa, hogy egy kicsi és természeti erőforrásokban szegény ország éppen az egyéni és közösségi szabadságjogok korábbiakhoz képesti korlátozása1 révén erősödött meg és lett stabilan sikeres, ezáltal biztosítva jó életszínvonalat polgárainak. Az egyéni szabadság nem korlátozható/tartható kordában „szelektíven”: nem lehetséges „csak” a politikai, társadalmi szabadságot és az államtól független („civil”) kezdeményezéseket korlátozni, de a gazdasági kreativitást és kezdeményezéseket megengedni-támogatni, mivel az egyéni, kisközösségi, vállalati szinten megmutatkozó önállóság, önálló, innovatív gondolkodás ezer szállal kapcsolódik pl. az oktatásban, vagy épp a társadalmi és gazdasági érdekérvényesítésben megjelenő államhatalom-független kerdeményezésekhez.2 Olyan nincs, hogy az ember legyen kreatív és önálló a munkájában, de ne legyen az közügyekben – az emberi elme egyszerűn nem így működik!

Ezek szerint, ha egy hatalmi érdekkör a saját elképzelései-érdekei szerint el akarja távolítani az általa kormányzott országot, társadalmat és gazdaságot a liberális demokráciáktól és az illiberális-autoriter államokhoz akar közeledni és ezt a közeledést nagy volumenű gazdasági elkötelezettségekkel is fixálni szeretné, akkor elmondható, hogy ez a hatalom és ez a közeledés nem szolgálja a társadalom érdekeit. Éppen ezért célszerű gátat szabni a mindenkori államhatalom ilyesfajta mesterkedéseinek – mivel az „illiberalizlás” valójában erőforrásokat sorvaszt a gazdaságban és sorvasztja az illető ország versenyképességét, innovativitás-készségét, tudásszintjét is.

Ez a helyzet Magyarország esetében is: a napokban „hivatalos kormányprogramként” meghirdetett „illiberális társadalom” és az állami szinten működő az ország Oroszország-függését erősítő energetika-politika koherens rendszert alkot: a politikai akarat szintjén deklarált illiberalizálás gazdasági hátországát teremti meg az illiberális nagyhatalomtól való materiális függőség.

Nincs arra semmiféle elfogadható ok, hogy egy hatékonyabb és több erőforrást teremteni képes rendszert lecseréljünk egy (a fentiek alapján) bizonyíthatóan kevésbé hatékony és kevesebb erőforrást teremteni épes rendszerre – csupán azért, mert az aktuális politikai hatalmi érdekcsoport ez utóbbiban szilárdabban kézben tarthatónak gondolja a hatalmát.

Mivel a magyar nép a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozásról megtartott népszavazásokon egyértelműen kinyilvánította azon akaratát, hogy az euroatlanti kultúrkörhöz, annak intézményrendszeréhez, társadalomideáljához, jogrendjéhez kíván tartozni, ezért indokolt, hogy a mindenkori kormányok és parlamentek más, e két szövetségi rendszeren kívüli hatalmakkal csak abban az esetben köthessenek érvényes szerződéseket egy bizonyos érvényességi határ és egy meghatározott érték felett, ha e szerződéseket előzetesen a magyar nép népszavazáson jóváhagyta.

Ezért:

Minden olyan államközi szerződést, amelyet a magyar kormány és/vagy a magyar országgyűlés NEM az Európai Unióval, annak tagjaival, illetve az Európai Unióval külön szerződéses viszonyban lévő országokkal3, vagy a NATO-val, illetve annak tagállamaival tervez megkötni, és amelynek hatálya túlterjed 3 éven és/vagy annak összege meghaladja a százmilliárd forintot, népszavazásra kell bocsátani és a szerződés csak akkor emelkedhet jogerőre, ha azt az arra vonatkozó érvényes és eredményes népszavazáson a magyar nép támogatta.

 

 

Alkotmányos megfelelés – alkotmányos haszon

 

Mivel mindkét, ebben az írásban megfogalmazott javaslat konkrét törvényekre vonatkozik (pl. önkormányzati törvény, a választás rendjéről szóló törvény, Ptk., Btk., stb.) és nem az alkotmányban rögzített szabályokra, így nem vetődik fel az a kizáró passzus, amely alkotmányban rendezett kérdésekben nem enged népszavazást.

Ha sikerül bevezetnünk ez a két, a mindenkori államhatalmat kordában tartó kritériumot, akkor máris nagyot lépünk előre annak érdekében, hogy mégse történhessen meg minden ebben az országban!

 

 

 

 

 

1 A kelet-ázsiai régió országai – pl. Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, korábban pedig Japán is – esetében sem történt a korábbi állapotokhoz képesti szabadságjog-csökkentés, hiszen e társadalmak az ’50-es években beindult fejlődésük-fejlesztésük előtt a szabadságjogok terén kifejezetten represszív államok kereti között léteztek. Ezekben az országokban – a közhiedelemmel ellentétben – a gazdasági fejlesztéssel párhuzamosan egyre demokratizáltabbá vált a politikai rendszer is. Nem igaz tehát az a tétel, hogy ezen országok gyarapodásukat az „illiberális”/nem demokratikus rendszereiknek köszönhették: valójában a társadalmi mentalitásban már jóval korábban is meglévő fegyelem, szorgalom és személyes igénytelenség adta az alapokat. Ezekre támaszkodtak a kezdetben valóban nem demokratikus rezsimek – ám amikor e társadalmak-gazdaságok egy bizonyos technológiai, tudásszintbeli és innovativitás-igényű fejlettségi határt átléptek, akkor nyilvánvalóvá és szükségesé vált, hogy immár a további fejlődés akadálya a „fentről megmondó állam” modellje. Kiderült, hogy a kreativitásigény-növekedés csak akkor lehetséges, ha magát az önálló kezdeményezést is elfogadja az állam.

2 Ezt remekül és igen átérezhető formában írja le Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. verse: http://mek.oszk.hu/04300/04340/04340.htm#34

3 Ezek az országok: Andorra, Izland, Liechtenstein, Monaco, Norvégia, San Marino, Svalbard, Svájc Vatikán

Közéleti minőségbiztosítást - egyesült erőkkel!

2014.06.30. - Élhető zóna 14 komment

Az elmúlt négy évünk sajnálatosan igazolta, hogy az egyes részterületek, szakmai testületek, civilközösségek, vagy akár az aktuális politikai hatalmi koncepcióval szembekerülő egyének igazságai nem érvényesíthetők „parciálisan”, egy, a teljes társadalmat egy másmilyen elgondolás szerint (felülről, presszióval és szabadságmegvonással) elrendezni akaró hatalommal szemben. Nem érvényesíthetők szakmai és/vagy civil elképzelések, mert ezek csak akkor képesek működni és a maguk közegét, köreit megszervezni, ha adott az egész társadalom – és: az egyes állampolgár – számára a cselekvés és a szerveződés szabadsága. Ám a mai viszonyok között ez nem így van: az állam (a hatalom) fenntart magának és magához rendel minden jogot a társadalmi, gazdasági és kulturális pozíciók, feladatok leosztására. Ráadásul ez a hatalom mindezt igen hosszú távon képzeli el így fenntartani – ennek érdekében pedig alkotmányjogi korlátokat állít a valós, gyakorlati állampolgári önszerveződés elé és (hogy a saját hatalmi pozícióit megvédhesse) végső soron a népfelség elvének érvényesülése elé is. A hatalom ellenőrizni és irányítani akarja a társadalmat, a gazdaságot és az állampolgárokat – ezért elvonta a társadalomtól, a gazdaság szuverén szereplőitől és az állampolgároktól a gyakorlati lehetőséget a hatalom ellenőrzésére és irányítására.

…Mindaddig, amíg ez így marad, csak ábránd lehet mindaz, ami polgári és államfüggetlen cél, kezdeményezés – a gyakorlat „az állam társadalma” lesz!

Éppen ezért: A közvetlen feladat most nem egy-egy részérdek képviselete, hanem a népfelség-elv gyakorlati érvényesíthetőségének visszaszerzése, a hatalom feletti hatékony kontrollautomatizmusok kidolgozása és folyamatos működtetése. Azért kell „intézményesen” és az intézményességen belül automatizmus-szerűen biztosítani a hatalomkontrollt, mert a még gyenge magyar demokratikus mentalitás önmaga erejéből nem képes ellenállni az önérdek-vezérelt politikai-hatalmi csoportok törekvéseinek.

Mivel gyenge a magyar demokratikus mentalitás (az, ami az egyes emberekben kellene, hogy kellő erővel működjön és amely egy stabil, hosszú távon is jól működő demokrácia és demokratikus jogrend és intézményrendszer alapja lehetne), ezért a társadalmat szervezetten uraló hatalommal szemben csak egy szervezett és a politika állampolgári ellenőrzésével, egyfajta „állampolgári fogyasztóvédelem” és „politikai minőségbiztosítás” létrehozásának igényével fellépő mozgalom képes teljes körű eredményt elérni.

A cél nem a „direkt pártpolitizálás”, hiszen a Magyarországon ma létező pártpolitika a valóságos társadalmon kívül működő, kicsi, de többé-kevésbé „agresszív” csoportok harca egyfelől a hatalomért és a társadalom erőforrásaiért, másfelől pedig a társadalom (előző két cél érdekébeni) „tematizálásáért”. De a politika (ön-)céljai ma messze nem a társadalom legitim céljai! A pártérdekek, a politikai hatalom, valamint a társadalomban elszigetelten létező "kisemberek" és civilszervezetek, szakmai csoportok, stb. egymáshoz képesti helyzetét az alábbi ábra mutatja:

Névtelen1.jpg

Mivel a társadalom „önmagukban gyámoltalan”, a közös érdekek mentén való hatékony szerveződésben járatlan állampolgárokból, illetve egymástól elszigetelten lézengő kisközösségekből áll, így – ha hatékony közérdek-érvényesítés a cél – szükséges egy társadalmon belüli mozgalom létrehozása, amely mozgalom megfogalmazza a közérdeket (benne a demokratizmussal és pluralizmussal kompatibilis, „legitim” csoport- és magánérdekekkel) és ennek alapján célokat tűz ki, amelyeket „ki is kényszerít”, az alábbi séma szerint:

Névtelen.jpg

Szervezettség, bizalom és garanciák

2014.06.22. - Élhető zóna 23 komment

…Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a… diktatúrának…” – Tudjátok, ki mondta ezt? Orbán Viktor, 1989-be, Nagy Imre temetésén.

De régen volt!

Ha hiszünk a magunk erejében…” – de van-e nekünk erőnk? Egyáltalán: mit jelent az „erő” politikai értelemben?

Egyértelmű: az erő egy szervezett közösség. Van közös elképzelése a helyes és helytelen dolgokról és azokról a módszerekről is, amelyekkel a helyesnek ítélt céljainkat elérhetjük. És igen: vannak közös céljai – méghozzá pozitív célok, nem csupán annyi, hogy ezt vagy azt nem akarjuk, ez vagy az ellen tiltakozunk. Van programja, amely program elemei egymással szerves és jól működő egységet képeznek. Egy erő tagjai hosszú távon is kitartanak céljaik és egymás mellett és nem gondolják meg folyvást magukat.

Itt az ideje, hogy ne csak akciókban és negatívumokban éljünk, itt az ideje, hogy pozitív programmal rendelkező dinamikus erővé alakuljunk, amely megkerülhetetlen és amely – ellentétben a jelenlegi kormányerőkkel – képes konstruktív kormányzásra is.

Aki felkészületlen, az nem szolgálhatja az ország érdekeit. Nem célszerű hagynunk, hogy a dolgukhoz nem értő és a világot sem értő emberek kormányozzák az országot. A demokrácia arra való, hogy általa a kormányzásra legalkalmasabbak kerüljenek pozícióba – és hogy ők se kormányozhassanak kontroll nélkül, hogy teljesítményükkel kelljen megszolgálniuk a pozíciót.

Nem azért vagyunk itt, hogy csak nemeket mondjunk: aki csak erre lenne képes, az csak ismételné a Fideszt. Nekünk nem csak tagadásaink vannak, hanem válaszaink is. Olyan válaszok, amelyek helyesen feltett kérdésekre születtek.

Magyarországon rengetegen érzik úgy, hogy a politikán kívül élnek. Ezek az emberek képviseletet és valódi beleszólási lehetőséget akarnak - de nem tudják, hogyan szerezzék azt meg? Ezek az emberek sokkal járulnak hozzá az ország fenntartásához – abszurdum, hogy egy állítólagos demokráciában éppen nekik nincs sem képviseletük, sem hatékony beleszólási és érdekérvényesítési lehetőségük a politikába és abba sem, hogy merre és hogyan haladjon ez a nép.

A nagyvilág még egyszer nem fog úgy megsegíteni minket, mint tette azt 1989-ben. Akkor összeomlott a magyar pártállam támasza, a Szovjetunió és a Magyarországon nem voltak megfelelő erőtartalékai a hatalomnak arra, hogy fenntartsa magát.

A mostani hatalom viszont tanult elődje hibájából: szemmel láthatóan mindent megtesz, hogy biztosítsa a hatalma fenntartáshoz szükséges feltételeket – és nyilvánvaló, hogy emiatt nem érdeke és eszében sincs mindazt nekünk megadni, amit kérünk tőle. Ugyan miért is adná meg, hiszen a szabadsággal és a nyilvánossággal a saját maga sírját ásná meg: hiszen nem képes hatékony kormányzásra.

El kell döntenünk, mit akarunk! Beszélni, tiltakozni – és várni, hogy a hatalom majdcsak megváltozik? Ezt is lehet éppen: jól kidemonstrálgatjuk magunkat – aztán eljön a következő választás is, meg az azutáni is, és a Fidesz megint meg fogja nyerni, mert egyszerűen nem lesz hatékony ellenerő, amely a társadalom számára a jobb, célszerűbb kormányzás alternatívája lehetne.

Orbán ereje a mi gyengeségünkben van, a gyengeségünk pedig a szervezetlenségünkben rejlik. Szervezettség nélkül nincs erő, amely ellenálljon és győzzön. Ha győzni akarunk, akkor meg kell tennünk mindazt, ami a győzelem előfeltétele: program, egység, szervezettség – mert ezek nélkül esélyünk sem lesz 2018-ban sem leváltani Orbánt!

…De mi a konkrét teendő: hogyan kell „erőt szervezni”? És: milyennek kell lennie ennek az új erőnek?

Sokan erre ma azt mondják, hogy „civilnek”… Ha tréfálkozni akarnék, akkor azt mondhatnám, hogy Magyarországon a világ legbékeszeretőbb országa: itt mindenki csak civil akar lenni!

Nem árt tisztázni néhány dolgot a civilpolitizálással kapcsolatban, mivel egyre többen gondolnak arra, hogy a magyar politika jövőjét ezek a civil szerveződések fogják megváltoztatni, jobbá tenni.

Mindenek előtt: onnantól kezdve, hogy egy civil szervezet bekapcsolódik a politikába, vagy pláne ha eleve politizálási szándékkal jön létre, már tulajdonképpen nem is lehet „civil”. Civilként lehet kritizálni, de ha valakik aktívan akarnak politizálni, azt már csak rendszeres tevékenységként lehet – és csak megfelelő felkészültség birtokában, a kellő átgondoltsággal érdemes.

„Rendszeres tevékenység”: ez nem csupán azt jelenti, hogy rendszeres időbeosztással végezni valamit, hanem azt is, hogy rendszerként. És ezzel ott is vagyunk a civilpolitizálás legalapvetőbb problémájánál: a dilettantizmusnál.

Gyakran elhangzik, hogy a jó kormányzat feltétele az, hogy a „civilek” a kormányzás minden részletét ellenőrzésük és befolyásuk alatt tartsák… Csakhogy: egy modern állam kormányzása korántsem egyszerű feladat és nem elég hozzá a tisztesség, hanem tudást, áttekintést és rengeteg időt is igényel.

Kik is a „civilek”: olyan emberek, akik főhivatásszerűen nem a politikával, nem a társadalom működésével és az azt meghatározó törvényszerűségek tanulmányozásával foglalkoznak – ebből következően teljes áttekintésük sincs a társadalom irányításához szükséges tudnivalókról és azok összefüggéseiről. Ezek hiányában pedig csakis „katasztrófapolitikát” lehet csinálni.

A „civilek” szerepe, feladata egy jól működő és jól kormányzott társadalomban nem az, hogy „mindenbe beleszóljanak”, hanem az, hogy egészséges emberi ösztöneik, tapasztalataik révén azok kezébe helyezzék a hatalmat, akik azt a társadalom érdekében bölcsen és nagyvonalúan fogják gyakorolni. A „civil kontroll” tehát elsősorban önmagunk kontrolját kell, hogy jelentse, „vágyaink, szükségleteink és lehetőségeink” összehangolásának képességét, hogy megtegyük, amit tenni módunkban áll, de ne tegyünk és ne várjunk el olyasmit, ami hosszú távon csak ellenünk fordulhat. Mások kontrolljához tehát az út önmagunk kontrollálásának képességén át vezet. Ehhez higgadtság, türelem és bizalom szükséges. „Civil kontroll” előtt tehát, ami a hatalmon lévők kontrollálását jelenti, „civil önmagunk” kontrollja kell. Hogyan is várhatnánk el másoktól önkontrollt, ha magunk erre nem vagyunk képesek?

A civilség jó és hasznos, mert az ad „szövetet” a társadalomban – de mit is jelent politikai tekintetben „civilnek lenni”? Azt, hogy nem alakítóként, hanem kritikusként veszünk részt a politikában. Ez jól működik, ott, ahol a hatalom gyakorlói általában tisztában vannak a társadalommal, annak igényeivel és a szerint is politizálnak. Ott működik jól a civilvilág és a civilkontroll, ahol „kisiklásokat” és anomáliákat kell kordában tartani, de alapvetően az irányok jók.

Nálunk, most, Magyarországon nem ez a helyzet – és ezért nem csupán kontrollálni kell a hatalmat, hanem helyette újat állítani! Ez pedig nem lehetséges kívülállóként – ez csak résztvevőként lehetséges. Nem elég csak figyelmeztetni és visszaterelni, hanem pozitív programot kell megalkotni, majd azt végre is kell hajtani!

A pozitív program végrehajtása pedig csak a politikai hatalom birtokában lehetséges. Ez – demokratikus viszonyok közepette – parlamenti többséggel képzelhető el. A parlamentben pedig pártok vannak, pártok, még akkor is, ha elnevezésükben esetleg nem ez a szó áll. Funkciójukban és működésükben mindenképpen azoknak kell lenniük…

Sok honfitársunk viszonyul fenntartásokkal a pártokkal-pártosodással és az e keretek között való politizálással szemben. Ez demokratizmusunk/demokrataságunk gyengeségének és korábbi siralmas tapasztalataink egyenes és szükségszerű következménye – hiszen a létező pártok „imázsa” nem valami „fényes”…

Amikor „civiljeink” és polgáraink „a pártpolitikát” utasítják el, akkor igazából a korábbi éveinkben megtapasztalt és ma is dívó (párt-)politikai stílust, gyakorlatot utasítják el. De ez nem ok arra, hogy a parlamentáris demokrácia „alapegységeit”, a pártokat elvessük és ne hozzunk létre új, érdekeinket képviselő, modern pártot.

Igen: Magyarország dolgain csak a hatalom birtokában lehet változtatni. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat is – ha úgy vesszük – egy „civildokumentum”, mégsem a kívülállást és a passzív kritikát testesíti meg. Azt mondja ki, hogy a nép joga és kötelessége is egyben az alkalmatlan vezetőket alkalmasabbakra cserélni – és az eredmény őket igazolta!

Az elmúlt évek-évtizedek "civil akciói" bebizonyították, hogy kívülállóként semmit sem lehet elérni: nem lehet rendszerszintű változást "ajándékba kapni".  Nyilvánvaló, hogy sokakban él fenntartás az aktív politizálással szemben – de gondoljuk meg, hogy szervezett politikai aktivitás nélkül hogyan tudjuk akaratunkat és érdekeinket érvényre juttatni? Majd megkérjük szépen a „hatalmat”, vagy azt várjuk, hogy „jobb belátásra térnek”? ...Ugyan már!

Ami itt ma folyik, az egy tervszerű hatalommonopólium-építés és épp az a célja, hogy kívülállók („civilek”) ne szólhassanak bele a hatalom dolgaiba. Mindenki, aki ódzkodik attól, hogy szervezett erővé váljanak a ma még „civilek”, az valójában ezt a hatalmat segíti fennmaradni…

Erővel és szervezettel szemben csak szervezett erő képes sikeresen fellépni. Erő, amelynek reális, koherens és pozitív programja van és amely erőt a legrátermettebbek vezetik – azok, akik tenni is készek, nem csak szépen beszél(get)ni. Itt most „harc” lesz – erre kell készülnötök, ha valóban meg akarjátok őrizni a szabadságot…

Ez a valóság – minden más csupán ábrándozás lehet. Nincs immár mire, tovább várni: akik valóban változást és ésszerű politikát akarnak, azoknak saját maguknak kell ezt megteremteniük!

…Igen ám, de milyen is legyen a gyakorlatban ez a politika? Röviden: itt a bizalom és a garanciák politikájára van szükség!

Ahhoz, hogy beinduljon Magyarország, bizalom kell – a bizalomhoz pedig garanciák. Garanciák – amelyeket ma egyetlen politikai erő sem ad a maga portékája mellé. A polgári vállalkozás ott kezdődik, hogy a vállalkozó ad garanciát – ma a magyar politikában így és erre semmi sem vállalkozik. Ez a garancianélküliség annak az oka, hogy épp a leginkább polgári módon gondolkodó magyarok nem találnak maguknak támogatható politikát itt.

Ha működő országot akarunk, akkor ehhez politikai garanciák kellenek. Garancia arra, hogy a kormány vagy modernizál – vagy lemond. Garancia arra, hogy a hatalom a pozíciókat rátermettség szerint adja – vagy lemond. Garancia arra, hogy ha jogokat korlátoz, akkor automatikusan elveszíti a jogát a kormányzásra – és még számtalan efféle garancia.

…Most már nem azt kell felsorolnunk, hogy mit tettek rosszul a korábbi kormányok és hogy miért kell leváltani a jelenlegit is. Most arról kell beszélni, hogy mit kell tennie a következő kormánynak: hogy mit várnak tőle azok, akik eltartják ezt az országot - és nem csak arra kell koncentrálni, hogy mit várnak el a kormánytól azok, akiket az ország tart el.

Minden más politika zsákutca, egyetlen más politika sem tud sikeres országot csinálni.

Prioritások kellenek: szilárd jogrendszer, kiszámítható gazdaságpolitika, transzparens állam, a politika világától független gazdaság. De ugyanígy prioritás kell, hogy legyen az is, hogy az állam képes legyen megakadályozni azt, hogy akár a jelen, akár a közelmúlt urai visszatérhessenek a hatalomba és visszaélhessenek azzal, a maguk hasznára, a maguk szokásai szerint.

Bátor politika kell: olyan, amelyik kijelenti, hogy egy demokratikus köztársaságban érvénytelenek azok a törvények, amelyeket bármely hatalom a demokráciával visszaélve a saját, önző hatalma érdekében kényszerített az országra. Nem hagyjuk az országot az elrablói kezén!

Konstruktív politika kell, amely fejleszt és nem korlátoz, amely a realitásokra alapoz: a lehetőségekre és szükségletekre és nem csupán a vágyakra és illúziókra. Nem hagyjuk, hogy az országot hülyék vagy gazemberek vezessék!

Együttműködő politika kell, amelyik nem áll meg a „nemzeti keretek” között, hanem a természetes partnerségre alapoz. Nem hagyjuk, hogy egy, a XXI. századi világot nem értő és nem szerető, nemzetközi szinten teljesítményképtelennek bizonyult rezsim kivezesse az országot az Európai Unióból.

Modernizálni fogjuk ezt az országot, mert ennek híján csak süllyedés és zsugorodás vár ránk. Modernizálunk, úgy, hogy eközben és éppen ezzel tiszteljük és őrizzük meg a tradícióinkat: azt a hagyományt, amely egy ezred éve, István király óta lézetik: változtass, hogy megmaradhass! Az igazi magyar hagyomány ez – nem pedig a maradiság. Az igazi magyar hagyomány a nyitottság és az új és a másmilyen befogadása – nem pedig a magukra zárt ólajtó. Az igazi magyar hagyomány az együttműködés és az, hogy kiváló képességű vezetőket követünk – mert ehhez fűződnek nagy, sikeres, építkező történelmi periódusaink. Az árokásáshoz és a mániákus akarnokokhoz csak kudarcok és bukások kötődnek…

Igaz: van egy olyan magyar hagyomány is, amelyik munka nélkül akar hatalmat és jóletet, magának - de ugye ezek nem mi vagyunk?! Ez a Döbrögik, helyi potentátok, pártitkárokból lett „válalkozók” és a „nemzeti” szó alatt a nemzetet kirablók hagyományos módszere.

A mi módszereink egészen mások: szaktudás, szorgalom, felkészültség. Egész eddigi életünkben ezt a módszer követtük: ha sikerült valami, akkor ezért sikerült – és semmi okunk arra, hogy más módszert kövessünk a továbbiakban. Minden sikeres nép ezekkel a módszerekkel és – azok a népek pedig, ahol a „másik hagyomány” dívik, rendre és szükségszerűen sikertelenek!

…Mi, egyénenként, sikeresek vagyunk, azok voltunk már eddig is - de jól tudjuk azt is, hogy mi lesz hamarosan a további sikerességünk akadálya: az ország bizonyosan bekövetkező sikertelensége. Közel az a pont, ahol annyira el lesz már rontva Magyarország, hogy emiatt tömegesen válnak sikertelenné az eddig még sikeresek is. Ne várjuk meg, amíg elérkezünk ehhez a ponthoz, ne engedjük, hogy úgy és azok vezessék – akár felváltva – az országot, akik alatt az ország egyre közelebb került ehhez a ponthoz! Most ránk van szükség, most rátok lesz szükség, most a mi módszereink és a mi mentalitásunk kell – nekik pedig, a másik magyar hagyomány követőinek, menniük kell, hogy megmaradhasson az ország, és hogy fejlődhessen úgy, ahogy azt a mi modernizáló magyar hagyományunk megköveteli!

Most nem az a fontos, ami volt, amit tegnap csináltunk – most csak az a fontos, hogy ma és holnap mit fogunk csinálni! Hogy van-e erőnk valóban csinálni azt, amit kell?

…Na, emberek?!

Egy újabb Milla?

2014.06.02. - Élhető zóna 35 komment

Amikor megjelenik a köztérben egy új szerveződés, akkor a megjelenéssel jönnek azok a hangok is, hogy „ez is csak egy újabb Milla lesz!”. Ugyanazok a civilek? Ugyanazok a módszerek? És emiatt: ugyanaz az eredmény(telenség)? Érdemes így ezekkel tartani?

Ha végignézzük az elmúlt évek úgynevezett ellenzéki mozgalmait, ideértve a pártokat is, azok egyvalamiben közösek voltak, minden különbözőségük ellenére – és egy az egyvalami nagyon alapvető dolog. Egyikben sem volt meg együtt mindaz, ami a sikeres közélet-átformáláshoz kellett volna. Ha azzal a szándékkal indítunk akciót, mozgalmat, hogy minőségi fejlődést hozzunk a közéletben, akkor érdemes végigvennünk ezeket a hiányokat és úgy szerveződni, hogy ne legyenek ezek a „lyukak”.

Mindenek előtt: alapvetően kétféle típusba sorolhatók az említett társaságok: pártok és mozgalmak. Még akkor is érvényes ez a felosztás, ha egyes mozgalmak aztán pártos keretek közé léptek, mivel „pártként” is megmaradt e szerveződések alapvetően civil és outsider-underground szellemisége. Ugyanakkor voltak mozgalomszerűen induló szervezetek, amelyek viszont első pillanattól kvázi pártszerűen működtek, erős centrális vezetéssel.

Az első csoportba (civilmozgalmak) a Milla, a Szolidaritás és (időleges, gyorsan lefutó jelenségként) a HaHa tartoznak. Itt szinte tudatosan kerülték a szervezet „megcsontosodását” és a hierarchiába rendeződést, azt gondolván, hogy maga a hierarchia az a tényező, ami az igazi demokratizmus akadálya. Ez persze tévedés, de nagyon elterjedt tévedés. Személyes véleményem szerint egyébként nem is csupán tévedés van a jelenség, a „hierarchiakerülés” mélyén, hanem egyfajta „ösztönös vonzódás” az anarchizmushoz és egy tévesen felfogott „egyenlőséghez”: mintha a szervezettség eleve csak „megalázó” lehetne!

Ez a hozzáállás volt a civilszervezetek nagy hiányossága – és ennek következményei:

  • A célok definiálatlansága és a következetesség hiánya: Ha a célok meg sincsenek fogalmazva, akkor értelemszerűen nem is lehet szó konzekvens és fegyelmezett célorientáltságról.
  • A szervezeti és működési viszonyok, az alá-fölérendeltségek és a célszerű, gyors döntéshozatali mechanizmusok tisztázatlansága, zavarossága: A lassúságot, a belső munkakultúra hiányát és a terjengős, parttalan vitákat „bázisdemokráciaként” magasztalták, afféle „erényekként” fogták fel, bele sem gondolva ennek gyakorlati következményébe, az eredménytelenségbe.
  • Elvi okokból lemondtak a „karizmatikus”, azaz tömegvonzással bíró vezetők használatáról: Pedig köztudott tény a politikában, hogy egy szűkebb körön kívül sikert enélkül nem lehet elérni. A szűk körben még izgalmas szubkultúra-igazságok tömegekre gyakorolt hatása ugyanis egyenlő a nullával.
  • Képtelenek voltak a külvilág és a politikai tér eseményeinek irányítására: Belső szervezeti irányítás híján a szervezeten kívüli politikai közteret sem lehet (annak tematizálásával) orientálni.

Ezek a szerveződések valamiféle „ideából” indultak ki, ami nem baj, sőt! Ám „csak az ideát” használták és kevéssé érdekelték őket a gyakorlati dolgok. Nem értették meg azt, hogy a politika: folyamat. Abban a hitben éltek és működtek, hogy ha elég „izgalmas” akciókat, „bulikat” szerveznek, akkor ez majd folyamatosan és növekvő módon irányítja rájuk és tartja fenn a közérdeklődést. Akciók valóban voltak, ám (mint írtam már) szinte teljesen elmaradt a célok határozott és gyakorlatban is használható megnevezése, elmaradt az e célokhoz vezető út kijelölése, elmaradt az utat bejárni képes szervezet kialakítása és elmaradt az úton való végighaladáshoz szükséges eszközök megnevezése, beszerzése is. Az akciók így nem alkothattak határozottan egy cél felé haladó folyamatot. Ezt unta meg a szimpatizánsi kör is egy idő után: csalódtak abban, hogy végre talán történik valami. Végeredményben semmi sem történt.

Az egész mozgalom (akár a Milla, akár a Szolidaritás, akár a HaHa) tulajdonképpen nem volt más, mint egy nagy, közös ábrándozás – amely az első gyakorlati tetteket igénylő helyzetben el is bizonytalanodott. A Milla többedik tüntetésén már azt várta volna a tömeg, hogy határozott politikai iránymutatást kap, hogy megnevezik a szónokok a kifejezett célt, a politikai hatalmat és hogy ennek érdekében egységes és működőképes politikai szervezetet [pártot] alakítanak. Azt is várta a tömeg, hogy megkaphassa a formális kereteket, mivel minden emberi közösségben ösztönösen ott él a vágy arra, hogy az összetartozás ne csupán alkalmai és esetleges legyen. Ha ezt egy véleményközösség nem kapja meg, akkor bizony szétszéled.

A legszörnyűbb és egyben legbizarrabb példája ennek a diáktüntetések esete volt: amikor a szervezők még arra az egyszerű kérdésre sem készültek fel, hogy társaikat most jobbra vagy balra vezessék egy útkereszteződésben. le is darálta őket a kormány, a közvélemény előtt pedig nevetségessé váltak.

Nem tudtak jobban teljesíteni az elvileg formálisan szervezett és határozott hierarchiát felmutató pártok sem. Ha a civilmozgalmaknak legalább szellemiségük volt, akkor éppen ez hiányzott a pártokból. Avagy: lehetett-e tudni, igazán miben hisz az MSZP? Vagy az Együtt, amely (még Haza és Haladásként) elindult egy „forint-fillérre kiszámolt alapokat” követelő technokrata-szakpolitikus attitűdtől és a „szerzett jogokon” lovagló Szolidaritással, meg a zöld és öko-újbalos ex-LMP-sekkel összeborulva eljutott a magát az éppúgy definiálatlan MSZP-nek feltétel nélkül befekvő pozícióba. Akik hittek és talán még ma is hisznek bennük, azok valójában Bajnai és Oszkó egy évét respektálják, 2009 és 2010 tavasza között. Ám ez az akkori egy év nem követelt semmi olyasmit Bajnaitól, amire pedig alapvető szükség lett volna 2012-től kezdődően, és amiről kiderült, hogy nem az ő terepe: a nulláról építkező, kezdeményezőkész és széles körben hatni képes vezetőé.

Fokozottan igaz ez Mesterházy Attilára és az MSZP „törzskarára”: azt követően, hogy kitúrták Gyurcsányt, egyszerűen semmi sem jutott az eszükbe, öt egész év alatt! Emiatt tényleg csak azok követték őket, akiknek olyan erős szocializmus-nosztalgiájuk volt és annyira nem ismertek más világot, mint a kádári, hogy egyszerűen sem igényük, sem képességük nem volt egy objektív pillantást vetni „korunk Központi Bizottságára”.

És igen: a kitúrt Gyurcsány és a DK. Nekik csak egyvalamijük volt meg a sikeres politika eszközeiből: egy karizmatikus(nak hitt) vezető. Az összes többi hiányzott, legfőképpen azért, mert ez a karizmatikusnak mutatkozó vezető nem szereti a kötött, részleteiben is alaposan kimunkált program mentén, másokkal együtt való munkálkodást. Ő is „akcióhős” – ennyiben pedig „civil” is a politika világában. Igaz, hogy Orbán is „milliókat mozgat meg” egy-egy beszédével, azonban a szervezet igazából nem ezektől az „ünnepi, karizmatikus pillanatoktól” vált azzá, ami. Orbán fegyelmezett szervezetépítő is, aki hosszú távra tervez. Persze, ha kell, akkor rögtönöz is, ám még a rögtönzésére is ráépül végül egy azután végig is vitt stratégia. (Persze e stratégia minősége már más kérdés…)

A fentiekből jól látható, hogy nem volt egyetlen olyan szervezet sem, amelynél-amelyben ne hiányzott volna több alapvető tényező is. Nem csoda, ha semmi sem sikerült nekik.

A tanulság, hogy a közéletben a sikerhez az alábbiak együttesen kellenek:

  • Jól definiált és következetesen képviselt-követett célrendszer.
  • A célok eléréséhez szükséges eszközök és erőforrások: előzetes felmérés és a „lista” folyamatos „karbantartása”.
  • A szervezet és a tevékenység átgondolt és célszerű, a gyors cselekvést biztosító kiépítése, működése.
  • Egzakt döntési mechanizmus, amely természetesen a vezetési kompetenciákra épül.
  • Tiszta, fegyelmezett, teljesítőképes és folyamatosan visszaellenőrzött, kondícióban tartott belső hierarchia, amely a feladatok teljesítésére és nem csupán azok „megvitatására” szolgál.
  • A célrendszert képviselő és megjelenítő „arc”, aki a tudása, a vezetési-szervezési képességei és a teljesítménye alapján a szervezeten belül, majd azon kívül is elfogadott vezetője a szervezetnek.
  • A szimpatizánsokkal, az állampolgárokkal folyamatosan kapcsolatot tartó „kommunikációs team”.
  • Eredeti, a közéletben széles körben hatni képes témák, világos megfogalmazásban.
  • Fix, állandó „kötődési pontok”: folyamatosan működő fórumok, rendszeresen ismétlődő-felkereshető rendezvények, állandó online elérhetőség.

Ha valaki eredményes akar lenni a közéletben, akkor ezt a listát kell befutnia!

Az elején feltettük a kérdést, hogy akkor most az Élhető Zóna egy újabb Milla lenne-e? A választ nem nekünk, a szervezőknek kell erre a kérdésre megadnunk – de talán annyit elmondhatunk, hogy eddig még egyetlen, az utóbbi években indult közéleti kezdeményezés sem indult komplex stratégiai folyamatszervezéssel… Mi viszont igen!

Akkor tényleg „csak egy újabb Milla” lennénk?

Valami baj van!

2014.06.02. - Élhető zóna 2 komment

Egy ilyen új közéleti kezdeményezés kapcsán, mint ez a mi Élhető Zónánk, sokakban vetődik fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mi okunk is van erre? Nyilván sokakban az a gondolat ébredhet, hogy valamiféle szubjektív, politikai ízlésbeli motiváció áll emögött (pl. „utáljuk a Fideszt/Orbánt”), vagy netán kifejezetten valamely (nyilván ellenzéki) politikai erő ágensei vagyunk és ezért piszkálgatjuk honi viszonyainkat.

Nos, nem!

Jó lenne, ha így lenne: ha csupán egy jól teljesítő ország jól teljesítő kormányát/politikai elitjét kisszerűen maceráló izgágák önös akciójáról lenne szó, ám nem így van. Azért kell a közélettel foglalkoznunk, mert valami nagyon nincs rendben Magyarországon! És azért mi tesszük ezt szóvá, mert akiknek a dolguk lenne most és akiknek a dolguk lett volna korábban, más kormányok idején, azok nemigen vettek erről tudomást és egészen mással voltak elfoglalva. Leginkább a saját dolgaikkal, vagy egymással, miközben az ország (és annak gazdagsága) elképesztő dolgokat produkált.

Nem mondjuk, hogy a mindenkori kormányok ne vették volna észre, hogy baj van, ám ennek a bajnak a valódi okait nem értették meg. Csak a bajt látták és azt érezték, hogy ők nem tudnak azzal mit kezdeni – és ha marad és tovább növekszik ez a baj (a gazdaság gyengesége), akkor az egykettőre aláássa a hatalmukat is.

Innen eredeztethető az a demokrácia-korlátozó törekvés, amelyet az utóbbi években tapasztaltunk: ha korlátozzuk a hatalom hatékony ellenőrizhetőségét, akkor kitolhatjuk annak bukását is!

Az előbb azt írtam, hogy valami nagyon nincs rendben Magyarországon – de mi is? Nézzünk csak néhány egyszerű adatot!

A teljes magyar GDP 125.660 millió US $, az összes EU-GDP pedig 16.673.333 millió US $. Ezek szerint Magyarország az össz-eu-s GDP-nek csupán a 0,754%-át állítja elő. Ehhez képest a magyar népesség (9 908 798 fő) a teljes EU-népességnek (506 820 764 fő) már az 1,955%-a.

Mindezek alapján az egy főre eső magyar GDP az eu-s átlagnak csupán a 38,5%-a, azaz a magyar hatékonyságnál az EU átlagosan 2,59-szer hatékonyabban termel, egy főre viszonyítottan. És bár ezen helyzeten szépít az, hogy az eu-s átlaghoz képest kiugróan alacsony magyar foglalkoztatottsági arány miatt a magyar GDP-t összességében a magyar társadalom jóval kisebb százaléka állítja elő, mint egy átlagos eu-s ország esetében, így az egy dolgozóra eső hatékonyság magasabb a pusztán a GDP/lélekszám alapján kalkuláltnál, ám a mérleg másik serpenyőjében itt a tény, hogy a magyar GDP jelentős részét a nem magyar tulajdonú cégek termelik – így, ha eltekintenénk ezen „idegen attraktorok” GDP-termelésétől és csak pusztán a „nemzeti vállalkozásoknál” dolgozók által előállított GDP-vel kalkulálnánk, akkor az egy lakosra visszaosztott GDP-hányad bánatosan kevés lenne. Ugyanis – ez talán nem eléggé köztudott – a teljes termelési érték, a hozzáadott érték, a beruházások és az összes árbevétel felét1 a mintegy 18.000, a teljes magyar cégportfóliónak csupán a 3,3%-át kitevő külföldi tulajdonban lévő vállalkozás adja.

Igen: a cégek alig 3%-a tartja el felerészben Magyarországot!

Húha!

Mindez azt mutatja, hogy a magyar társadalom, úgy, ahogy ma van, önmagától csak valami olyan alacsony szinten tudná eltartani önmagát, amely csupán egy, még a jelenlegihez képest is sokkal alacsonyabb életszínvonalat fedezhetne.

De romboljuk csak még tovább a „jobban teljesítő Magyarország” központilag táplált illúzióját - nézzünk további adatokat!

Foglalkoztatottság Magyarországon: 56-60,9% (Ez utóbbi adatban azonban csalárd módon és nyilvánvalóan a kormányzati propaganda szándékával ott szerepelteti a magyar statisztika a teljességgel hatástalan, valódi értéket elő nem állító közmunkát is, továbbá azt a mintegy 600.000, magyarországi lakcímmel rendelkező munkavállalót, akik külföldön dolgoznak.)

Átlagos foglalkoztatottság az EU-ban:   66%

Ezek szerint a magyar foglalkoztatottsági arány mintegy 10%-kal van az Európai Unió átlaga alatt: a magyar adat 56-58% körül stagnál, az eu-s átlag pedig 66%-os. Ez már önmagában is elrémisztő, és komoly problémákra utal. Ám ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a magyar versenyszférában mindössze kb. 1,8 millió ember dolgozik – ők tartják el az egész országot, így a közszférában dolgozókat és a „közmunkásokat” is -, akkor látható a maga teljességében a magyar társadalom „életléptelensége”.

Nyilvánvalóan azért dolgozhatnak csupán ilyen kevesen „igazi”, azaz szabadpiaci munkahelyeken, mert egyszerűen kevés az ilyen munkahely. Ennek oka az, hogy a magyar vállalkozások gyengén szervezettek és alig innovatívak – ezek híján pedig nemigen vannak olyan termékeik és szolgáltatásaik, amelyek nagy volumenben és jó áron értékesülhetnének a világpiacon, stabil és nagyszámú munkahelyet biztosítva ezzel. Ha eltekintünk a Magyarországon működő külföldi tulajdonú cégeknél dolgozó mintegy 400.000 foglalkoztatottól, akkor az marad, hogy a teljes magyar tulajdonú versenyszféra mindössze kevesebb, mint másfél millió magyar munkavállalót tud eltartani. (Ráadásul e munkahelyek egy része is gyakorlatilag egy az egyben a multi beszállítója.)

És mit tesz ebben a szörnyű helyzetben a politikai hatalom? Igyekszik kikerülni a számonkérhetőséget és az ennek következtében őt nyilvánvalóan fenyegető leváltást, miközben sikerpropagandát folytat arról, hogy itt minden jó felé halad. Ó, nem: az eszébe sem jut, hogy (miután az ország elér tárta a fenti, igencsak kiábrándító adatokat) olyan közpolitikai programokat indítson be, amelyek alapvetően változtatják meg a magyar vállalkozáskészséget. Amit „vállalkozás-ügyben” tesz, az nem más, mint hogy a közpénzeket és eu-s forrásokat (természetesen ismét csak átláthatatlanná és ellenőrizhetetlenné tett módon) egy szűk, a politikával szimbiózisban élő gazdasági érdekkörhöz juttatja…

…Azt hiszem, már világos, hogy közéleti átláthatóságot és a közhatalom teljesítményelvű ellenőrizhetőségét meghirdetnünk nem valamiféle „elvi okból” kell, hanem azért, hogy megéljünk. Mármint mi, az ország – mert a polgazd elit jól megvan, köszöni! És marad is a gazdag és rosszul teljesítő politikai elit – szegény és leszakadó ország modellje mindaddig, amíg hatalom és állampolgár viszonylatában fennmaradhatnak a jelenlegi viszonyok.

 

 

 

1 Számszerűen (2012-es adatok): a teljes termelési érték 53%-át, a hozzáadott érték 49%-át, a beruházások 48%-át és az összes árbevétel 52%-át.

 

Közvetlen politika – közvetlen akciókkal

2014.06.01. - Élhető zóna 24 komment

„Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.”

Részlet Magyarország Alaptörvényéből – 2011. április 25.

 

A Fidesz mindent lehetségest megtett azért, hogy parlamenti választásokkal legalábbis igen nehéz legyen őt leváltani - ám azt már nem tudta és nem is tudja ellehetetleníteni, hogy az állam, a hatalom és az állampolgárok közötti alapvető felállást szabályozó törvények világában az elszánt és következetes állampolgárok közössége ne hozhasson alapvető és a Fidesz hatalmi hegemóniáját megingató fordulatot – ha úgy tetszik „felfordulást” az Orbán által 2009 őszén Kötcsén elképzelt „15-20 évig tartó centrális erőtérhez” képest. A közvetlen demokrácia lehetőségét és eszközeit még a Fidesz sem merte kiiktatni a magyar alkotmányos rendszerből, hiszen ezzel gyakorlatilag a népfelség elvét és a politikai hatalom állampolgári ellenőrizhetőségének gyakorlati lehetőségét tagadta volna meg – ami egyenlő lett volna magának a demokráciának a nyílt, intézményes felszámolásával. Eddig pedig egyszerűen nem lehet elmenni a huszonegyedik században az Európai Unióban.

Így viszont nem teljes a védőzár a Fidesz-hatalom körül: nem lehet a legalább elvi alapjaiban és alapvető gyakorlati technikáiban meghagyott demokráciával tartósan és valóságos gyakorlati eredményesség híján megtartani a hatalmat – ami egyenlő azzal, hogy a Fideszt is meg lehet buktatni, önkényeskedéseit meg lehet akadályozni, mégpedig nem is túlságosan nehezen.

…Ehhez csupán a hozzáférhetetlenné tett demokrácia ellenében a közvetlen demokrácia eszközeit kell bevetnünk!

Ez a gyakorlatban olyan népszavazás-kezdeményezéseket jelent, amelyekkel megteremtődnek az átlátható és a demokratikus mentalitású politikai szereplők által uralt közhatalom áthághatatlan keretei.

  • Ha legfeljebb két kormányzati ciklusban korlátozzuk az állam vezető posztjainak egy személy általi betölthetőségét.
  • Ha a népszavazások eredményeként törvényben rögzíttetjük az országgyűlésünkkel, hogy a magyar állam, a magyarországi önkormányzatok és az állami szervek működésére és gazdálkodására vonatkozó minden információ nyilvános, akkor ezzel ellehetetlenítjük az eddigi, a pártelitek és gazdasági holdudvaraik érdekeit követő hatalmi és közpénzkezelési gyakorlatot.
  • Ha egy meghatározott időre elzárjuk a közhatalmi pozíciókból azokat, akik személyesen vettek részt hatalommonopolizáló politikai törekvések megvalósításában, akkor ezzel egy, a demokráciára veszélyes gondolkodásmódot tartunk távol a közélettől és a hatalomtól.

E két célt követve megfontolásra javasolunk három konkrét, a magyar alkotmányossággal és a törvényi szabályozással összeférhető népszavazási témát. A következőkben ezeket fejtjük ki részletesen – természetesen az nyilvánvaló, hogy a konkrét népszavazás-kezdeményezést nem ebben a „terjengős” és nehezen emészthető szövegezéssel fogjuk megtenni!

Magyarország, a halálzóna?

2014.05.31. - Élhető zóna 97 komment

Mára Magyarország vált az Európai Unió legperspektívátlanabb országává. Az életszínvonal és az egy főre eső GDP ugyan még nem a legalacsonyabb – ám már csak csupa „balkáni” ország van mögötte. És hogy ez a helyzet biztosan nem fog javulni a következő években sem, azt „garantálja” a vészesen alacsony beruházási ráta… „Ezzé lett magyar hazátok!”

Az emberek pedig a lábukkal szavaznak arról, hogy vajon valóban „jobban teljesít-e Magyarország”? A válasz egyértelmű NEM! Leginkább azok mennek el, akik pedig a legtöbbel járulnának hozzá az ország fenntartásához és fejlődéséhez: azok, akik piacképesek a nemzetközi versenyszférában is. Elmennek, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tartják azt, hogy Magyarország élhetővé válna, akár egzisztenciális, akár morális téren.

Ugyan ki változtatna a jelenlegi tendenciákon?

Az utolsó illúziók is lehorzsolódtak mára: a némelyek által a változás zálogának képzelt/hinni akart „demokratikus ellenzék” összeomlott. Nem tudott semmi olyat tenni, mondani, amely valódi kiutat jelentene, nem volt sem kezdeményezőkész, sem fantáziadús, sem intelligens, sem vonzó – hiteles pedig végképp nem. Nem is mentek el szavazni azok, amik pedig egyértelműen hívei lennének egy valódi változásnak, ami természetesen csakis a huszonegyedik századba való belépést jelenthetné, nem pedig valamiféle „nemzeti álomalternatívát”, keleties lózungokkal takart fejletlenséget.

A kormánypártokkal nyilvánvalóan nem érdemes foglalkoznunk, hiszen attól a politikai erőtől értelmes ember nem vár semmi jót, amely a teljhatalom birtokában négy évig csak a maga hatalmát erősítgette és amely stagnálásban tartotta az országot (már ahol nem rombolt rajta!), és amelyik most is csak azt ígéri, hogy „Folytatjuk!". Azok a pártok pedig, akik ellenzékiként demokratának hirdetik magukat, korábban szintén voltak már hatalmon, különféle konstellációkban: 1990 előtt állampártként, aztán pedig még összesen 12 évig, az azóta szublimált szabad demokratákkal együtt. Láttuk, megtapasztaltuk, mire voltak képesek – illetve, hogy mire nem. Még most, a „végveszély” pillanatában is csak az egymáshoz képest való pozícióhajszolással voltak elfoglalva, mintha még mindig azon menne a bruszt, hogy ki hányadik lesz közülük az MSZMP Központi Bizottságában.

Van még ugyan két parlamenti párt: az LMP és a Jobbik, de az előbbi Schiffer András magánbulija, az utóbbi pedig maga a zűr- és elmezavar. Ugyan, ki és miért hinné el róluk értelmes emberként, hogy éppen ők „a Haza megmentői” és a magyar siker letéteményesei?

Igen, az illúziók kora véget ért: nincs már semmi más, amiben bízhatnánk, mint a saját kezdeményezőkészségünk! Ha mi, akik az ország gazdasági-szellemi téren legaktívabb, fiatalos és dinamikus polgárai vagyunk, sem tudunk a magunk erejéből új paradigmát felállítani és arrafelé terelni a magyar közéletet, akkor ott a dolgok vége… Akkor még talán elmehet az országból újabb hatszázezer ember – a többiek pedig maradnak és vegetálnak és jobb, ha felkészülnek az Új Szovjetunióhoz való valamiféle csatlakozásra, mert valódi világpiaci teljesítőképesség híján úgyis csak ez lehet az út. Az EU-nak nem kell egy mamlasz szegényház – viszont pontosan ez az, ami tökéletesen passzol majd Közép-Ázsiához! Néhány év múlva pedig nézhetnek a maradék magyarok, hogy miképpen történhetett ez meg ezzel a köztudottan tehetséges néppel?

Szóval, mindazoknak, akik mégsem az Eurázsiai Unió alattvalóiként képzelik el a jövőjüket és akik készek is azért legalább valami minimálisat tenni, hogy ne Kazahsztán legyen itt a bezzegország, ezennel kinyitunk egy lehetőséget, amely a „magyar halálzónát” élhető zónává alakíthatja. Állampolgári közösséget szervezünk, amely aztán állampolgári kezdeményezések útján képes lesz átformálni az országot és annak belső szabályait – annyira, hogy az ország és az érvényesülés alapjaivá a tudás, a teljesítmény és a versenyképesség váljanak.

Minden közösség, amely sikeres, éppen ezekre az alapelvekre építette fel önmagát – akik pedig másmilyen alapelveket választottak (vagy: választtattak velük és ők ezt hagyták), szegények, stagnálnak, és sikertelenek. (Olajfejedelemségekkel kéretik itt nem előjönni, mert a példa olaj híján nem másolható!)

Itt a blogon találtok három témakört, melyeket most „bedobunk a köztudatba”, hogy kezdjék el azt átformálni - és hogy e témák, gondolatok és javaslatok mentén kialakuljon egy közösség, amely a jelenleg politikailag hontalan, mert minőségre vágyó honfitársaink érdekeit képviselni. Nincs mire és kire várni, mert aki csak várni tud, az hiába vár! Új viszonyokat csak a személyes és szervezett aktivitás teremthet.