Élhető zóna

Élhető zóna

Friss topikok

A heindli program kritikája

2015.02.26. - Élhető zóna 1 komment

Ez az elemzés Heindl Péter Hogyan tovább? című, a saját blogján február 16-án megjelent írására reagál. Azért foglalkozom Heindl posztjával, mert az megjelent a DEMOSZ honlapján is (http://demosz.org/hogyan-tovabb-1-0/). Így, e szervezet tagjaiként szükségesnek tarjuk hogy ezzel kapcsolatban nyilvánosságra hozzuk saját közösségünk, a Progresszív Blog és az Élhető Zóna Projekt véleményét.

Heindl maga is „vitatkozásra szánt munkaanyagként” definiálja írását – akkor hát vitatkozzunk!:-)

Mivel a vitaanyag meglehetősen terjedelmes, ezért azt találtam célszerűnek, hogy itt közlöm Heindl eredeti szövegét és ahhoz szakaszonként fűzöm hozzá a megjegyzéseimet.

A posztban szándékosan fogalmaztam olykor sarkítottan – és olykor keményen, vagy épp ironikusan: egyrészt, hogy ezzel is érzékeltessem néhány fontos kérdésben a (célszerűségből követező) véleményeltérést, másrészt hogy magam is vitára inspiráljak. (A poszt címe is ironikus utalás Marx A gothai program kritikája c. munkájára.)

 

Hogyan tovább?

(vitatkozásra szánt munkaanyag)

Tüntetünk, villámcsődületeket, performance-okat szervezünk. Egyiket a másik után. Nagyon élvezzük őket, de mintha ezen túlmenően nem nagyon látnák, mire is jó ez az egész. Hogyan szűnik meg ettől a korrupció, a jogfosztás és az elnyomás? Hogyan bukik meg az illiberális állam? Kell még ehhez valami, vagy talán ennyi talán is elég?

Jó. A kormánypárt népszerűsége fokról fokra csökken. De mint ha a „demokratikus oldal” népszerűsége nem nőne. Csak a Jobbik erősödik, azt pedig bajos lenne a demokratikus oldal részének tekintetni. Egyáltalán: van demokratikus oldal? Ki mellé állhatunk, kit támogathatunk a közéleti aktivitásunkkal? És mit tehetünk még a demonstráláson kívül ahhoz, hogy végre egy virágzó, szabad, szolidáris és demokratikus ország polgárai lehessünk e hazában?

Ezen a hétvégén Szegeden kerül sor a DEMOSZ (Demokratikus Mozgalmak és Szervezetek) első vándorgyűlésére. Az alábbi szöveg morfondírozás is egyben a rendezvény céljaival kapcsolatban.

Mi hát a cél?

A fő cél a szabadság, jogegyenlőség és a társadalmi szolidaritás értékein alapuló liberális demokrácia megvalósítása. A „Nemzeti Együttműködés Rendszere” névvel illetett orbáni illiberális politikai rendszert pedig fel kell számolni.

Nem definiálja a szerző, hogy:

  • Mi is a demokrácia és annak leglényege? (A demokrácia lényegéről – és a demokráciát az autokráciától alapvetően, paradigmájában és strukturálisan megkülönböztető jellegzetességéről - alább lesz még szó.)
  • Miért nem sikerült az 1989 és 2010 közötti években szilárd demokráciát létrehozni?
  • Amíg e kettőt nem tisztázzuk, nagyon könnyen lehetséges, hogy újra elkövetjük a korábbi hibákat.

Mire van szükség ehhez leginkább?

Először még sokakat meg kell győznünk arról, hogy ez lehetséges. Aztán pedig el kell értünk, hogy minél több polgártársunk vegyen részt a demokratikus közéletben. Nem kell mindenkitől azt várni, hogy aktivista mozgalmárrá váljon! Viszont legalább azt el kellene érni, hogy sok, a közéletből kiábrándult és passzívvá vált, de alapvetően mégiscsak demokrata beállítottságú polgártársunk figyelme újra a közélet felé forduljon. El kéne érni, hogy minél többen vegyenek részt a közügyek megvitatásában, hogy minél többen nyilvánítsák véleményüket petíciók aláírásával, demonstrációkon való részvétellel, vagy – majdan, amikor ennek a lehetőségét már kiharcoltuk – a különféle, korrekt szabályok szerint zajló választásokon, népszavazásokon való részvétellel. Úgy, ahogy az működő demokráciákban szokás.

Mindenek előtt tisztázzunk itt egy, az ellenzéki-alterantív-civil közegben szinte általános, közkeletű tévedést. A magyarok nem „kiábrándultak” a közéletből: abban az elmúlt ezer évben gyakorlatilag sosem vettek részt. Itt persze részvétel alatt folyamatos jelenlétet kell érteni, nem pedig azt a néhány forradalmat, amelyben egyébként az akkori magira lakosság számszerű többsége részt sem vett, legfeljebb elszenvedte azt. Ehhez hasonlóan az sem igaz, hogy „passzívvá válta” a magyarok: hiszen soha nem is voltak aktívak – egyszerűen nem termelték ki a magyar évszázadok azt a közösségi tudást (szakkifejezéssel: azt a társadalmi stratégiát), amelynek szerves eleme lett volna az egyéni és közösségi érdekérvényesítési eszközök sorában a közéleti aktivitás.

Ebből következően igen komoly, objektív módszertani akadályai vannak annak, hogy a polgárokat (akiknek többsége egyébként mentalitásában nem polgár, hanem „etatista alattvaló”) társadalmi-közéleti aktivitásra ösztönözzük: nem tudják, mert sohasem tanulhatták meg azt, hogy mire is jó a közélet és hogy miképpen kell azt jól, célszerűen csinálni, tekintetbe véve a saját hosszabb távú érdekeiket is.

Az említett történelmi okok következtében) Magyarországon a közéleti aktivitás csupán szubkultúra-jelenség, ráadásul a közéletben aktív szubkultúrák típusaiban, motivációiban és elképzeléseiben is óriásiak a különbségek! Innen rövid úton eljutni/eljuttatni a társadalmat a tömeges, önálló és adekvát1 közéleti aktivitásig több mint kétséges projekt!

További probléma az elgondolással az, hogy az „el kéne érni, hogy minél többen vegyenek részt a közügyek megvitatásában, hogy minél többen nyilvánítsák véleményüket” egyszerre két kívánalmat is megfogalmazó óhaja

  • nem nevez meg konkrét módszert arra, hogy mivel is lehet elérni a tömegek aktivizálódását – éspedig gyorsan,
  • nem számol azzal, hogy egy, a megalapozott véleményformálásban járatlan tömeg ugyan miféle véleményeket nyilvánítana ki és ennek vajon mik lennének a következményei?

Ez így egyrészt kevés, másrészt nem segíti a demokrácia egyik igen fontos tényezőjének az érvényesülését, éspedig a kompetenciaalapúságot. Ne feledjük: a demokrácia csak azokban a társadalmakban képes jól működni, amelyekben az emberek zöme rendelkezik azokkal a polgári mentalitáselemekkel és azokkal az állampolgári kompetenciákkal, amelyek nélkül aligha lehetséges a 21. században adekvát döntéseket hozni, amelyek nélkül csak „syrizálódni”-„podemosizálódni”2 lenne lehetséges! Ha egy társadalomban nincs meg ez a tömeges tudás, akkor szükség van olyan mechanizmusokra, amelyek ezt legalább részben pótolják és egyidejűleg segítik e kompetenciák megszerzését, azaz a demokratizálódást is.

A fentiek alapján arra nem alapozhatunk, hogy

  • kellően rövid idő alatt (hogy a NER bukása kellően hamar eljöhessen),
  • a NER-en belül élve (amely rendszer kifejezetten akadályozza és sorvasztja a demokratikus kompetenciákat)

nagyságrendbeli és tömeges demokratikus kompetencia-növekedést lehet elérni – így egy ilyen vágyra politikai stratégiát sem szabad alapozni!

…Akkor mégis, mit tehetünk, ha egyszer a magyar társadalomban nem léteznek és nem működnek olyan spontán folyamatok, amelyektől a demokratikus kompetenciákat fejlesztő hatást várhatnánk?

Itt kell beszélnünk arról, hogy olyan, hogy „a magyar társadalom”, vagy „a magyar értékrend, gondolkodásmód, társadalmi stratégiák”, nem létezik: Magyarországon legalább négyféle alapvető ilyen magatartásmodell él egymás mellet és egymás ellenében – és e négy két csoportra osztható. A négy csoport az alábbi:

  1. Meritokrata

------------------------------ Érték- és érdekhatár

  1. Elitista
  2. Etatista
  3. Deprivált

Az említett, e négyet két csoportra osztó határ az 1. és a 2. között húzódik: amíg az 1. csoport tagjai értékrend és érdekek tekintetében egyaránt a liberális demokrata és piacgazdasági, valamint teljesítményalapú társadalmi paradigmához vonzódnak, addig a másik három csoportba tartozók (mindegyik a maga módján) egy kontraszelektív, a pozíciókat és az erőforrásokat nem (feltétlenül) a személyes teljesítmény szerint, hanem valamilyen más gyakorlat alapján juttató paradigma képviselői. (Annak ellenére is kontraszelektivitás-pártiak, hogy a 3. és 4. csoportba tartozók többségének a valódi, hosszabb távú érdekei egyértelműen az erőforrásokat bővebben megtermelni képes teljesítményalapú paradigmához fűznék őket – hiszen csak egy teljesítményalapú társadalomban és gazdaságban nyílhat valóságos esélyük a felemelkedésre…)

Anélkül, hogy belemennék a négy csoport részletes ismertetésébe – ami, azt hiszem, e körben feleslege is lenne - , alaptételként kijelenthető, hogy a „meritokraták” csoportja gyakorlatilag megegyezik a szó igaz értelmében vett demokratákéval: hiszen ugyebár a demokrácia az a társadalmi formáció, amelyben (ellentétben az autokráciákkal) nem kontraszelektív elvek és gyakorlat szerint, hanem teljesítményalapokon preferálunk és emelünk pozíciókba embereket.

Tulajdonképpen ez volt a demokrácia nagy újítása: hogy – legalábbis az elvi esélyek terén - nem az számít, hogy ki vagy, hová születtél, kivel vagy jóban, miben hiszel, milyen az etnikumod, stb., hanem az, hogy mit tudsz és ez szabja meg a társadalmi státuszodat – illetve erre támaszkodva változtathatsz a státuszodon.

Tudom, vannak sokan olyanok, akik ennél több „jólét-garanciát” akarnak – és vannak sokan olyanok is, akik ellenszenvesnek találják a szemükben „teljesítménykényszeres” meritokrata modellt. Ők az egalitarianizmus hívei és enne megfelelően az akár a képességek és a munka által elért kimagasló jóléttel szemben is averzióik vannak. Azonban – ha jobban belegondolnak - ők is beláthatják, hogy:

  • az egalitarianizmus kontraszelektív, és mint ilyen, a kontraszelekció-ellenes demokrácia elvét sérti, és kifejezetten az etatizmus felé mutat –az etatizmusból pedig rendre ki szokott nőni a bürokratikus elitizmus, azaz egy antidemokratikus politikai hatalom,
  • a kimagasló teljesítmények kimagasló premizálása elleni fellépés pedig innováció- és hatékonyságrontó, azaz közvetetten jólét-romboló dolog.

Azaz: a kérdés – hogy lehet-e egalitárius egy demokrata? – legalábbis felvethető. Azonban nem most van itt az ideje ennek a vitának… Továbbá: mindezt természetesen nem a társadalmi szolidaritás elleni érvként írtam le, hiszen a szolidaritásnak alapvető szerepe van abban, hogy származástól függetlenül bárki a gyakorlatban is befuthassa azt a pályát, amely „benne van a génjeiben”, még akkor is, ha a szocializációs közege ehhez sem gondolkodásmódbeli, sem tudásbeli, sem anyagi eszközöket nem lenne képes biztosítani. A demokráciát ugyanis éppen azért is hoztuk létre, hogy kontraszelektáló társadalmi és szociális hatásoktól mentesen bontakozhasson ki a tehetség – hiszen így juthat a legtöbb erőforráshoz az egész társadalom! Ekként a demokrácia nem csak annyi, hogy mindenkinek garantáljuk az egyenlő jogokat: a demokrácia az, amikor a társadalmon e jogok mellett belül olyan mechanizmusokat is működtetünk, amelyek révén – mondhatni – az adott közösség a lehető legjobban gazdálkodhat a „tehetséggénjeivel”.

Hogyan lehet bárkit is meggyőzni a közéleti aktivitás értelméről?

Erre igen egyszerű a válasz: az emberekre hatni képes közéleti szereplőkkel, akik új, vonzó, élhető, garanciákkal ellátott és egyben adekvát társadalmi paradigma-ajánlattal állnak elébük.

„Ebben a szabadsághiányos rendszerben – az orbáni „illiberális” rezsimben – olyan mozgalmat kell szervezni, amelyik képes az érdeksérelmeket szenvedett személyeket és társadalmi csoportokat segíteni érdekeik megfogalmazásában és amely képes arra, hogy szolidaritást vállalva velük segítse őket az érdekérvényesítésében is. Segítse őket, de nem valamiféle „kijárós”, paternalista módon. Hanem az egyéni és kollektív szabadságjogok érvényesítésén keresztül. Még hozzá az együttműködés olyan keretei között, melynek során az érdeksérelmet szenvedett csoportok tagjai egyenrangú partnerek és nem segítségre szoruló gyermekek. Ehhez fórumokat kell teremteni a problémák feltárásához és megvitatásához és a megoldás érdekében elvégzendő feladatok megfogalmazásához. Nyilvános rendezvényeken, nyilvános Facebook-oldalakon, vagy a média vitafórumain biztosíthatunk erre lehetőséget. Aztán a jogi és politikai érdekérvényesítés eszközeivel kell folytatnunk az érdekharcot. Amikor csak mód van rá, a nyilvánosság előtt. A nyilvánosság erő.”

Ez bizony nem így működik: egy politikai erő sokkal több és más is, mint az egyes társadalmi csoportok és részérdekek képviselője és kijárója. Ez – például – szakszervezeti feladat, nem pedig politikai. A politika feladata ugyanis a társadalom szervezése, nem pedig a csoportérdekek kiszolgálása: a politika nem úgy épül fel és nem is úgy „jön létre”, hogy az egyes részérdekeket összeadjuk és megpróbáljuk egy halmazzá gyúrni – ami úgyis reményetlen…

A politika ezzel épp ellentétesen működik és hat: megfogalmaz és képvisel egy paradigmát, egy társadalomképet, amelyen belül lehet részérdekeket lokalizálni.

Ha a magyar társadalom és az abban élő emberek zöme és az abban létező csoportok képesek lennének arra, hogy egy szerves társadalmi kooperáció és érdekegyeztetés révén „maguk működessenek adekvát politikát”, akkor mi most nem kellene hogy politikával foglalkozzunk, mert megtenné ezt maga a társadalom. Ez az északnyugat-európai modell – amelynek egyéni és társadalmi előfeltételei, mint fentebb már írtam, egyáltalán nem adottak a magyar közegben. Egy ilyen társadalomban nemigen lenne NER és nem lehetne olyan annak „ellenzéke” sem, mint amilyen a „mainstream’ pártok zöme: mindent nem engedné a társadalom.

Ráadásul a szerző által „érdeksérelmet szenvedett csoportoknak” elnevezett és általa „egyenrangú partnereknek” vágyott érdekkörök „érdeksérelmeinek” egy nem kis része, mondhatni, nem is jogos, vagy a jelen helyzetben inadekvát, hiszen vagy egy finanszírozhatatlan jóléti rendszer tovább nem működtethetőségéből következtek az érdeksérelmeik (ami azt jelenti, hogy ezen érdekek kiszolgálása csak a társadalom zömének további sérelme árán lenne kielégíthető), vagy pedig ezen érdekeik eleve a társadalom zömének érdekei ellenében lettek általuk megfogalmazva. Ezek nyilvánvalóan nem legitim érdekek – vagy pedig egyszerűen a magyar társadalom erőforrás-hiányossága okán nem finanszírozhatók.3

Ezen kívül módszertani és szervezési szempontból sem megfelelő ez a szervezetépítési koncepció, mivel egy efféle „részérdek-vitafórum” elkerülhetetlenül káoszba és veszekedésbe fulladna egy, a demokratikus ösztönökkel hadilábon álló és erősen atomizált – mondjuk ki: társadalmi stratégiáiban meglehetősen önző, az egyéni ügyeskedésre, alkukra és különutakra alapozó - társadalomban. Egy gyakorlatilag még nem is létező, így befolyás, szervezőerő és a vitatkozók szemében autoritással nem rendelkező szervezet egy ilyen vitafórumot egyszerűen nem lenne képes koordinálni és mediálni – mert akik sértve éreznék magukat (mivel „nem kapták meg a nekik járó igazságot”) egyszerűen a többiekre csapnák az ajtót. Számos hasonló kezdeményezést láttunk már Magyarországon: mind kudarc lett!4 Többedszerre írom le: ehhez még egyszerűen nem elég fejlettek a demokrata kompetenciáink.

„Különösen akkor van szükség erő felmutatására, amikor az érdekharc a szabadságjogokat korlátozó állam ellenállásába ütközik. Bízhatunk abban, hogy a társadalmi csoportok érdekérvényesítésének segítésével egyre szélesebb körűvé válhat a politikai érdekharchoz szükséges társadalmi együttműködés. Bízhatunk abban, hogy a nyílt, demokratikus diskurzus fórumainak kiépítésével, a civil részvételre épülő érdekérvényesítési mechanizmusok kialakításával és működtetésével, továbbá az érdekharc konfliktusainak, kisebb-nagyobb győzelmeinknek a közvélemény előtti prezentálásával, ezáltal a közbeszéd „tematizálásával” egyre többek érdeklődését lehet felkelteni, s egyre többen vonódhatnak be a diskurzusban egyenrangú, szabad polgárként – és nem valamiféle katonás pártutasítások végrehajtóiként! – a demokratikus mozgalom munkájába. S eközben talán egyre többekben tudatosulhat az is, hogy a mindennapi gondok, érdeksérelmek súlyossága szorosan összefügg az egyéni és kollektív szabadságjogok érvényesíthetőségével.”

...Szintén ide kapcsolódik az írás vége felé található alábbi bekezdés is – így arra is itt reagálok:

„Nagyon fontos hangsúlyozni a hálózatot alkotó helyi csoportok autonómiáját! Bármelyik helyi csoport kezdeményezheti a programalkotást, fontos ügyek vitelét, aztán a többiek betársulhatnak, ha akarnak. Nyilván, ha többen közösen lépnek fel, akkor az hatékonyabb. Egyedül is fel lehet lépni azonban, és kisebb-nagyobb csoportösszefogásokban is. Az is lehetséges, hogy valamelyik helyi kezdeményezés elér valamilyen eredményt, amire aztán egy másik helyi kezdeményezés, vagy akár nagyobb összefogás támaszkodhat. No meg olyan is előfordulhat, hogy valaki, vagy valamely helyi csoport csinál valamit, amivel mások nem értenek egyet, és ezt meg is mondják. De ez nem szabad, hogy „örök-haragot” eredményezzen! Ha valamiben nem értünk egyet, más területen még lehet közöttünk együttműködés. Hasonló ez a parlamenti pártokkal való együttműködéshez. Lehet, hogy valamiben nagyon nem értünk egyet, és azt folyamatosan hangoztatjuk is. Nem vagyunk egyformák, ugye, nincs ezzel semmi baj! A nyilvános vitatkozás amúgy konstruktív kommunikációs forma. Tisztulnak az álláspontok, akár közeledhetnek is egymáshoz.”

A magyar hagyomány az a társadalmi érdekcsoportok (és: egyének) érdekérvényesítésében, hogy megpróbálnak különalkukat kötni a hatalommal (ami a történelmünk során általában egyet jelentett valamely, a „a szabadságjogokat korlátozó állammal”): ez szinte „ösztönszinten” működik. Éppen ezért NEM BÍZHATUNK abban, hogy egy magára utalt társadalom és abban az egyének és érdekkörök majd egy „közös érdekharcba” kezdenek és ennek során „érdekérvényesítési mechanizmusokat alakítanak majd ki”. Tematizálni sem fognak – hiszen mindenki (az említett „ösztön” miatt) csak a maga témáját fogja fújni és annak keres (akár a többiekkel szemben is) prioritást. Avagy: vajon láttunk-e már az elmúlt évekből arra példát, hogy részérdek-képviselők hatékony és tartós, komoly közös eredményeket produkálni képes mozgalomba tömörültek? Nem, ilyen példa nincs – ez pedig intő jel kell hogy legyen!

Nem, nem fog „egyre többekben tudatosulni az is, hogy a mindennapi gondok, érdeksérelmek súlyossága szorosan összefügg az egyéni és kollektív szabadságjogok érvényesíthetőségével”, mert a saját problémájukba vannak belekövülve és onnan maguktól - azaz külső hatás híján- nem jönnek ki. (A hatalom pedig rá is fog játszani erre a „magyar ösztönre”: ezt láttuk már az oktatási reformmal szembeni diáktüntetések kapcsán is igen szépen működni!)

Az előbb azt írtam, hogy „külső hatás híján” ez lesz a forgatókönyv – és itt kell reagálnom a szerzőnek a „katonásságot” elutasító, pejoratív módon használó kijelentésre. Ha ez az új politikai közösség nem válik egy bizonyos értelemben „katonássá”, akkor egészen biztosan sikertelen lesz: rövid és dicstelen pálya után szétoszlik majd!

Egy, a Fideszhez hasonlóan jólszervezett erőt csak egy még szervezettebb képes legyőzni – a szervezettség pedig a politikában nem megy „civilként”, mert a szervezettség azt jelenti, hogy koherens folyamatban és konzekvensen végigvitt stratégiában gondolkodunk, nem pedig csupán akciókban, a szabadidőnkben.

Akár akarjuk, akár nem, ez bizony meglehetősen „katonás rendet-rendszert” jelent! A katonásság számomra egyébként sem a parancsnoki önzésből kiadott és a bakák által vakon követett „rendet” jelenti: a katonásság számomra azt jelenti, hogy a legitim céljainkból és a valós helyzetből kiindulva, ésszerű, célszerű és szükségszerű stratégia alapján hozunk adekvát döntéseket – és ezeket együtt, következetesen, indokolatlan egyéni dacoskodástól-arcoskodástól mentesen végrehajtjuk.5 Ha bármi mást teszünk, ha nem ezt a módszert követjük, akkor kár is belefogni… Avagy: hozzon bárki más, a valóságban bizonyított és hosszú távon is pozitív eredményeket produkáló módszer – és meghajlok előtte! De ha nem tud ilyet, akkor arra kell kérnem, hogy kövesse a közös cél érdekében az általam javasolt módszereket!

Ki fogja ezt a munkát elvégezni és miből?

A szervező-koordinátori munkát a szabadság és szolidaritás elve alapján álló aktivisták helyi csoportjai végezhetik el. A csoportokban együttműködve sok munka elvégezhető szabadidőben, puszta lelkesedésből. Sikeres működés esetén pedig egyre több szponzorra – hazai és külföldi magánszemélyek, gazdasági vállalkozások, NGO-k adományaira – lehet számítani a mozgalom céljainak támogatásához. Ezekből a támogatásokból aztán finanszírozható a professzionális szervezői és jogi munka és biztosíthatók a mozgalom működésének technikai feltételei. Nagyon fontos: A támogatások forrását és annak mértékét soha nem szabad eltitkolni, a támogatások felhasználásával pedig a nyilvánosság előtt el kell számolni. Nem engedhető meg, hogy a demokratikus jogállam megteremtéséért folyó mozgalmi tevékenységet ugyanúgy maffiamódszerekkel kelljen finanszírozni, mint ahogy az a parlamenti pártok túlnyomó részének működését illetően a rendszerváltástól máig történik és ami az egyik döntő oka lett az „illiberális” maffiaállam kialakulásának.

Ezzel el is érkeztünk a „politikai termék” azaz a társadalom (és elsősorban a politikai célcsoportjaink) számára felkínált politikai ajánlat és annak PR-e témaköréhez – ismét valami, amit „civil, alternatív, aktivista körökben” sokan biztosan idegenkedve hallanak-olvasnak.

Tömegszervező ereje a politikában két dolognak van-lehet:

  1. a társadalmi paradigmának
  2. a politikai vezetőnek

Minden más – imázs, támogatás, anyagi és szavazói bázis – ezen a kettőn alapszik, ha e kettő közül bármelyik hiányzik, akkor erősen kétséges a győzelem esélye.

A vezetőkről e pillanatban semmit sem mondhatunk – de a termékkel foglalkoznunk kell! Le kell írnunk azt a társadalmi paradigmát, amelyet képviselünk és írnunk kell a társadalom (és elsősorban a politikai célcsoportunk) számára felkínált politikai termék álalunk történő megvalósításához csatolt garanciáinkról is. Ez utóbbi azért elengedhetetlen, mert ez egy „szisztematikusan bizalomhiányos” társadalom, amiből pedig az következik, hogy komoly politikai előny és vonzerő, ha valaki bizalmi és garanciális ajánlattal is rendelkezik a politikai terméke mellé.

Nálunk maga a politikai termék és az azzal kapcsolatos garanciák szerves egységet alkotnak – erről szól az általunk kidolgozott Élhető Zóna Program. Ez a „Konstruktív társadalom + produktív gazdaság”, valamint az ennek megfelelő „Kompetencia- és teljesítményalapú demokrácia + Tudásalapú piacgazdaság” paradigmáját jelenti, amely mellé intézményes garanciákat rendelünk, amelyek a kormányzás közérdekűségét, az átláthatóságot és az antikorrupciót alkotmányos és intézményes alapok, valamint az ezekkel rendszerbe szervezett automatizmusok által biztosítják.

Milyen hazai politikai erők lehetnek a helyi csoportok szövetségesei?

A paradigmánkból egyenesen következik az, hogy kik lehetnek a szövetségesek: azok, aki egyetértenek ezzel a paradigmával ÉS vállalják a hozzájuk tartozó garanciákat is.

…Jelenleg nem létezik ilyen számottevő politikai erő Magyarországon! Így a „potenciális partnerek” további elemezgetése-boncolgatása teljesen hiábavaló lenne… („Who the fuck is Mesterházy Attila, or the LMP?” – mondaná erre dajcstomika.) Hiszen a magukat „demokratikusnak” nevező ellenzéki pártok sem demokratikusak: ugyanis jelenleg nem létezik olyan párt Magyarországon, amelyet a vezetői ne tartanának a saját hitbizományuknak és amelyet a teljesítményre való nyitottság jellemezne. Egyik párt sem úgy működik, hogy a személyes teljesítmény alapozza meg a bizalmat – és persze a pozíciót is: valójában ezek az egy akolból származók gittegyletei, ahol (a belső pozícióharcok ellenére is) „a kör megtartása-megvédése” az elsődleges cél. Ráadásul mindeme pártok kényesen kerülik a teljesítménykontrollt: például létezik olyan közöttük, amelynek a vezetése nemrégiben önmaga eddigi politikai tevékenységére „megszavazott magának egy négyes alát” – mindezt az után, hogy a szavazói támogatottságuk két éve képtelen elmozdulni a 2-3%-os mezőből és hogy ennek következtében fél éven belül három választáson is megbuktak!

…Igazán nem tudom ezek után, hogy e pártok vezetői mit gondolhatnak a maguk társadalommal szembeni felelősségéről? Azt viszont tudhatjuk, hogy így nem jelentenek valódi ellenparadigmát a Fidesszel szemben – viszont szemben állnak a mi fent leírt paradigmánkkal.

Természetesen az lenne a jó, ha minél nagyobb politikai erőt tudnánk felmutatni, és ehhez minél több politikai szövetségest tudnánk megnyerni.

Kivéve a terroristákat. A Molotov-koktélos „Magyarok Nyilaiból” nem kérünk. No, meg a rasszisták pártjából, a Jobbikból sem kérünk.

A Jobbik, mint párt és annak pártelitje nyilvánvalóan rasszista – ám ez korántsem igaz a teljes támogatói bázisra! Egy elég nagy kör ebből a támogatói bázisból csak egy sikeres és biztonságos, azaz élhető Magyarországot szeretne és szeretne olyan kormányt, olyan politikusokat, akikben bízhat.

Mivel e jelenleg a Jobbikot támogató állampolgárok nem túlságosan járatosak politikai, társadalmi és történelmi kérdésekben és inkább alapszik a támogatásuk vágyakon, mint ráción, így elsiklanak/el tudnak siklani a Jobbik valóságos milyensége felett. Ők csak „bízni és remélni” akarnak – és jelenleg nincs más, számukra „bizalom- és reményképes”, még a gyakorlatban-hatalomban le nem járatódott párt a palettán. Ha majd leszünk – és olyanok leszünk, amilyeneknek a fentiek alapján lennünk kell – akkor ezek a mai Jobbik-hívek tömegesen fognak átpártolni hozzánk! (És ezzel meg is szűnik a szélsőjobboldal hatalomközelbe kerülésének esélye…)

Fontos szövetségeseink lehetnek a különféle civil szervezetek, beleértve az érdekképviseletet ellátó szervezeteket, és az egy-egy politikai ügy képviseletére létrejött szervezeteket is.

De mi légyen a legutóbbi választásokon indult pártokkal, ezen belül a parlamenti ellenzék pártjaival?

Tudjuk, hogy a parlamenti képviselőket az EBESZ által tisztességtelennek nyilvánított választási rendszerben választották meg. Ebből következően a törvényhozás munkájában való részvétel nem legitim népképviseleti tevékenység. Bárki mondja is az ellenkezőjét: A jelenleg parlamenti képviseletet vállaló ellenzéki pártok a törvényhozásban való részvételükkel a rendszert legitimálják.

És az emberek nem hülyék. Jól tudják, hogy a súlyos, jogfosztó hatalmi visszaélések sem most kezdődtek. Jól tudják, hogy a jelenlegi rendszer kialakulásáért a parlamentben jelenlévő ellenzéki képviselők jó részét is komoly felelősség terheli.[2]

De nem csak erről van szó. A mostani illiberális rendszernek számos olyan eleme van, amelynek a parlamenti ellenzéki pártok is haszonélvezői. Ezért tudatosítani kell polgártársainkban, hogy a rendszer elleni küzdelmet adott esetben ezek a pártok is akadályozhatják. Sok ügyben velük is meg kell majd küzdenünk.

A 2013-as választási felkészülés során nem maradt, aki megküzdjön velük, aminek meg is lett a következménye. Például akkor, amikor 2013. májusában Mesterházy Attila nyilvánosan bejelentette: a szocialista párt nem támogatja az Európai Uniót abban, hogy szankciókkal kényszerítse a magyar kormányt a magyar állampolgárok szabadságjogainak tiszteletben tartására.[3] A 2011-12-es tüntetések szervezői – a Millások – közül nem verte félre senki emiatt a harangot, senki nem szervezett akkor ez ügyben megmozdulást. Vagy egy másik példa: Készült az idő tájt civil szervezetek, sőt az LMP és az Együtt 2014 szakemberei részéről egy csomó konkrét, törvényszövegszerű pontossággal megfogalmazott tervezet arról, hogy milyen alkotmányos változásokra, vagy éppen a párt- és kampányfinanszírozás miféle szabályozására lenne szükség a liberális demokrácia magasabb szintű helyreállítása érdekében. Magam is résztvevője voltam egy kezdeményezésnek, amelyik a pártok ilyen, konkrét programszövegek alapján történő összefogását, vagy legalább az erről folyó egyeztetés megindítását szorgalmazta. Volt olyan törekvés, hogy konkrét alkotmányos reformtervezetek mentén szülessen összefogás az ellenzéki pártok között, amelyekre aztán mindenki nyugodtan adhatta volna a voksát azzal, hogy győzelem esetén az összefogó pártoknak csak törvénybe kell iktatni azokat a szövegszerű pontossággal megfogalmazott tervezeteket, amelyekre a nép a választások során számukra fölhatalmazást adott. Az MSZP azonban többször is elzárkózott minden ilyen kezdeményezéstől. 2013 nyarán a Millások nevében fellépő Együtt-tel is mindössze egy 25 pontos közös lózunggyűjtemény aláírására volt hajlandó. A dühös tiltakozás ez ellen is elmaradt. Pedig a Millások éveken át annak kimondása mellett gyűltek össze tüntetni, hogy nem fogadják el éles kritika nélkül a 2010 előtti politikusok tevékenységét sem.

Mondhatjuk: az ellenzék pártjai a 2011-12-es nagy tömegtüntetéseket követő évben csőbe húzták a Milla mozgalom civiljeit. Hasonló átverési szándék a parlamenti pártok részéről most is fönnállhat. Már csak azért is, mert az egyfordulós választási rendszer, valamint a parlamenti pártok és képviselők jelenlegi állami finanszírozási rendszere hosszú távon is nyugodt, „díszellenzéki” állást biztosíthat sokaknak. Nem mindenki akarja olyan komolyan az illiberális állam bukását azok közül, akik szavakban fennen hirdetik azt!

Mindezeket figyelembe véve miféle együttműködés képzelhető el a parlamenti ellenzék pártjaival az illiberális államrend megdöntésének és helyette a szabadság és szolidaritás demokratikus rendje megteremtésének ügyében? Ez az együttműködés nem szólhat másról, mint az illiberális rendszer fölszámolásához szükséges feltételek nyilvánosság előtti tisztázásáról, beleértve az ehhez szükséges közös programszövegek, alkotmányos reformtörvényszöveg-tervezetek közös elfogadásának megkísérlését is. És amiben nincs egyetértés, abban bizony a mozgalmároknak a parlamenti ellenzékkel nyíltan konfrontálódniuk kell. Ha nem így tennének, akkor a civilek az együttműködés megkísérlésével kizárólag az ellenzéki pártok szerepének legitimálásához járulnának hozzá.

Az alapok közös megfogalmazásába bele kell hogy férjen annak a deklarálása is, hogy elutasítjuk a különféle társadalmi csoportok megbélyegzését és kirekesztését, és fontosnak tartjuk, hogy a társadalom tegyen jelentős erőfeszítéseket a tartósan kirekesztetté vált szegények reintegrációja érdekében. Támogatnunk kell minden ilyen irányú programfejlesztést is. Helyes lenne, ha az erre a kérdésre vonatkozó megoldási javaslatokról is komoly, nyilvános diskurzus folyna az ellenzéki erők között. Olyan fontos kérdés ez, amely egyenértékű a legalapvetőbb alkotmányos kérdésekkel, hiszen a szabad és demokratikus Magyarország megteremtése elképzelhetetlen a tartósan perifériára szorultak társadalmi integrációjának megoldása nélkül.

Alább még lesz arról szó, hogy a kormánypártokkal, azaz a hatalom gyakorlóival is párbeszédre kell törekedni. A cél mégiscsak az lenne, hogy egy erőszakos forradalmat alkotmányos reformokkal előzzünk meg. Sokan mondják, hogy a jelen körülmények között nincs esélye a tiszta választásokhoz minimálisan szükséges alkotmányos reformoknak. Nem tudom, hogy igazuk van-e, de a dialógusnak mindenképp esélyt kell adni. Ha nem sikerül, akkor marad a forradalmi út.

Fontos azonban tudni: akár forradalmi úton, akár kikényszerített reformok útján áll helyre az alkotmányos demokrácia, minderre csak akkor van esély, ha a kormányzat népszerűsége a béke feneke alá csökken, és a nép pedig lát maga előtt elfogadható rendszerbéli és kormányzati alternatívát. Ehhez pedig a civil mozgalmárok helyi csoportjai közötti koordinált együttműködésre, egy országos hálózat kialakulására van szükség.

A „forradalmi út” emlegetésével az a baj, hogy nem oldja meg sem az új társadalmi paradigma, sem a szervezetépítés kérdését, hiszen egy eredményes és a társadalmat sokkal élhetőbbé tévő forradalom sem lehet meg ezek nélkül. Ráadásul egy forradalom nem ad hozzá semmit az eszközrendszerhez, viszont árt és maga a módszer is nagyon veszélyes, hiszen diszkreditálhatja sokak szemében és sokáig azt a paradigmát is, amelynek képviseletében egyesek forradalmárkodtak és elbuktak.6

Milyen feladatokat láthat el egy országos hálózat?

Az országos hálózatot a helyi csoportoknak kell létrehozniuk. Maga a hálózat aztán a kölcsönösség elve alapján szakmai segítséget nyújthat a helyi csoportoknak. Fontos az is, hogy az országos jelentőségű ügyek jogi, szakmai képviseletének megszervezésében, a szolidaritási mozgalom fejlesztésében, továbbá a demonstrációk összehangolásában ez a hálózat szerepet játsszon.

Ugyanez vonatkozik nem csak egy-egy ügy jogi és politikai képviseletére, hanem az új alkotmányos rend megteremtéséhez szükséges reformok kidolgozására is. A munka szakszerűségének biztosítása a hálózat feladata. Hogy a végén ki fogad el és mit, az politikai kérdés, de a hálózatnak mindenki számára hozzáférést kell biztosítania az információkhoz és meg kell teremtenie ugyancsak mindenki számára az aktív részvétel lehetőségét a programalkotás során zajló vitákba is.

Itt megint azzal a szemléletmódbeli és módszertani problémával találkozunk, mint amit már taglaltam a sok kis részérdek-csoportra alapozni akaró szervezetépítési stratégiánál – így még egyszer nem írom le az ezzel kapcsolatos ellenérveket, sem pedig azt, hogy mit célszerű ehelyett tenni.

A szükséges alkotmányos változások érdekében folyamatosan párbeszédre kell törekedni. Párbeszédre egymással és a szükséges reformoknak megnyerhető hazai és külföldi intézményekkel. Továbbá párbeszédre kell törekedni a parlament pártjaival – ellenzékiekkel és kormánypártokkal egyaránt. A párbeszédhez a hálózatnak valamiféle közös képviseletre is szüksége van.

Az eddigiekből következően a dialógusra a nyilvánosság előtt kell sort keríteni. Egy demokratikus mozgalom esetén titkos kamarillapolitikáról amúgy is önellentmondás lenne beszélni. Jó lenne, ha olyan ismert személyek folytathatnák a mozgalom oldaláról a párbeszédet, akik eddigi tevékenységükkel már jelentős tiszteletet vívtak ki maguknak. Olyanok, akiknek van hitelük a képviseletre, és jó esélyük van arra, hogy a megállapodásokat minél szélesebb körben el tudják fogadtatni. Hiszen a partneri dialógus során születendő esetleges megállapodásokat valamilyen formában nemcsak a mozgalom aktivistáinak, de a választók többségének is jóvá kell majd hagynia.

Pontosan kik is lennének azok, akik „ismert személyek”, akik „már jelentős tiszteletet vívtak ki maguknak” és akiknek „van hitelük a képviseletre”, akik bármiféle (kik között is kötendő?) megállapodást „minél szélesebb körben el tudják fogadtatni”? Én egyetlen ilyen személyt sem ismerek – ha lennének ilyenek, akik VALÓBAN megfelelnének ezek a kritériumoknak, akkor már régen ők szerveznék-vezetnék az igen-igen ütőképes demokrata ellenzéket!

…Persze, el tudom képzelni, hogy válaszképpen jönnek majd nevek, például a „tüntetésszervezők” köréből… De valóban igaz lenne az, hogy nekik kifelé, a tömegek felé van bármiféle respektusuk is? Ne feledjük: nem az számít, hogy a körön belül kit tartanak „jófejnek”: a körön-szubkultúrán kívül ez a magasra pozícionáltság megszűnik, sőt, akár az ellenkezőjére is fordulhat, ha az adott kört, szubkultúrát akár még az elsődleges célcsoportunk is „hülyék gyülekezetének” tartja!7

Amúgy viszont a párbeszéd folytatásával megbízottak tevékenységét bírálni – érvekkel alátámasztva jót, vagy rosszat mondani róla – kívánatos, a demokrácia újjáteremtéses szempontjából hasznos, és szükséges dolog.

Végül e hálózat feladata lehet az is, hogy azoknak az elveknek az alapján, amelyeket a jelenlegi parlamenti és más politikai erők nem hajlandók, vagy nem képesek hitelesen képviselni (ilyen lehet pl. a nyilvános diskurzus elve, a nyilvános szervezeti működés és nyilvános politika-finanszírozás elve, de ilyen lehet az alkotmányos reform számos kérdése is), támogassa, illetve generálja olyan, nyugati értelemben véve nyitott, a civileknek, önállóan gondolkodó demokratáknak helyet biztosító, nem katonás, a különvélemények nyilvános megfogalmazását nem korlátozó pártszerű működés lehetőségének megteremtését, és az ebben a szellemben működő, olyan új pártok megteremtését, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy azok is találhassanak maguknak politikai perspektívát nyújtó alternatívát, akik elutasítják a korábbi pártokat. Elvileg persze az is elképzelhető, hogy a fenti, nálunk újszerű, nyitott, transzparens, demokratikus működési gyakorlatot átvéve egy már meglévő párt akár egybe is olvadhat a civil mozgalom valamelyik részével. Ez a fajta fejlődés is kívánatos lehet, bár egy már kialakult érdekviszonyokon alapuló, „megcsontosodott” szervezeti struktúra átalakítása általában nehezebben megvalósítható az új szervezetek és új struktúrák létrehozásánál.

Nagyon fontos hangsúlyozni a hálózatot alkotó helyi csoportok autonómiáját! Bármelyik helyi csoport kezdeményezheti a programalkotást, fontos ügyek vitelét, aztán a többiek betársulhatnak, ha akarnak. Nyilván, ha többen közösen lépnek fel, akkor az hatékonyabb. Egyedül is fel lehet lépni azonban, és kisebb-nagyobb csoportösszefogásokban is. Az is lehetséges, hogy valamelyik helyi kezdeményezés elér valamilyen eredményt, amire aztán egy másik helyi kezdeményezés, vagy akár nagyobb összefogás támaszkodhat. No meg olyan is előfordulhat, hogy valaki, vagy valamely helyi csoport csinál valamit, amivel mások nem értenek egyet, és ezt meg is mondják. De ez nem szabad, hogy „örök-haragot” eredményezzen! Ha valamiben nem értünk egyet, más területen még lehet közöttünk együttműködés. Hasonló ez a parlamenti pártokkal való együttműködéshez. Lehet, hogy valamiben nagyon nem értünk egyet, és azt folyamatosan hangoztatjuk is. Nem vagyunk egyformák, ugye, nincs ezzel semmi baj! A nyilvános vitatkozás amúgy konstruktív kommunikációs forma. Tisztulnak az álláspontok, akár közeledhetnek is egymáshoz.

Ez csak egy bizonyos pontig kívánatos és lehetséges – azon túl elarctalanodáshoz vezet és igen erősen rontja a hatékony működésre való képességet. Az efféle véleményvitáknak kell egy kezdő és végső alappontot szabnunk.

A kezdőpont nem más, mint olyan alapelvekben való egyetértés, olyan alapelvek elfogadása, amelyek a társadalom normális működése és a gazdaság hosszú távú erőforrás-teremtő képessége érdekében egyértelműek és elengedhetetlenek. (Ezek: liberális demokrácia, alkotmányos jogállamiság, a versenyszférára alapozott piacgazdaság, a társadalmi békét és kohéziót biztosító, és az egyénekben rejlő képességek lehetséges maximális kibontakoztatását lehetővé tévő, felzárkóztató jellegű szolidaritás.)

A végső pont pedig az, amikortól minden, a mozgalomban résztvevő egyénnek és csoportnak világosan döntenie kell, hogy alárendeli-e a saját, akár a maga szemében identitásképző preferenciáit és elképzeléseit a közös célnak – azaz Magyarország jól teljesítő és célszerűen, felelősséggel előre tervező liberális demokráciává és teljesítményalapú piacgazdasággá való alakításának -, vagy inkább tisztességesen közli, hogy neki egészen mások a preferenciái8 és ezért kilép a mozgalomból még annak egységes politikai szervezetté alakulása előtt.

Legutoljára hadd ejtsek még egyszer szót a különböző társadalmi csoportok közötti szolidaritás szükségességéről. Most, a szöveg legvégén is hangsúlyozni szeretném: különösen fontos azokkal szolidaritást vállalni, akiket az 1989-90-es politikai és gazdasági rendszerváltás és az az óta eltelt negyedszázad a társadalom perifériájára szorított. Ők – köztük nagy számban még az előítéletektől is sújtott romák – azok, akik tartósan elvesztették a munkájukat és ez a helyzetük generációról generációra öröklődik. Holott nem kéne, hogy továbböröklődjön. A szakemberek által jól ismertek azok az oktatási, foglalkoztatási- és szociálpolitikai eszközök, melyek segítségével e csoportok visszaintegrálása a társadalmi munkamegosztás rendszerébe belátható időn belül megvalósítható lenne. Ehhez azonban ez idáig hiányzott a szükséges társadalmi szolidaritásvállalás. E társadalmi csoportok cserben hagyása nem kis részben járult hozzá az antidemokratikus erők, leginkább a szélsőjobb megerősödéséhez is. A perifériára szorult csoportok érdekvédelmének és esélyteremtésének segítése olyan fontos feladata a demokráciáért folyó mozgalomnak, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy szabad és virágzó ország teremtsünk e hazában. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni.

[1] Erről a kérdésről néhány nappal a civil tüntetések újabb hullámának megindulását megelőzően, 2014. októberében már írtam egy hosszabb cikket, ami a hvg.hu-n jelent meg. (http://hvg.hu/velemeny/20141021_Mi_van_veled_s_hogyan_tovabb_Magyarorszag) Ez az írás annak a cikknek a továbbgondolása is egyben.

[2] Erről a közelmúltban a Népszabadság 2015. január 26-i számában írtam „Miért pártzászlók nélkül?” címmel. (http://nol.hu/velemeny/miert-partzaszlok-nelkul-1511961)

[3] http://hvg.hu/itthon/20130508_Az_MSZP_nem_szavazna_meg_Magyarorszagot_s

 

Foglaljuk össze azt az alaplistát, amely a fentiekből következik!

  1. Ne várj működést attól, ami nem is létezik!
  2. Ha valami nincs meg a szükséges előfeltételek közül, akkor pótold azzal egyenértékűvel!
  3. Ne hagyd, hogy divatos eszmék vagy mozgalmak elkápráztassanak, mert veszélyes!
  4. Ha politikai áttörést akarsz, akkor ne valamiféle részötlettel, szakpolitikai kérdéssel akard azt elérni: fogalmazz meg általános társadalmi-politikai paradigmát – és indíts általános offenzívát annak képviseletében!
  5. A szubkultúra-témáknak nincs tömegszervező erejük.
  6. Ne magyarázgass, ne filozofálgass – cselekedj!
  7. Aki nem akar, nem szeret, nem képes szervezett rendszerben gondolkodni és dolgozni, az – minden esetleges emberi pozitívuma ellenére – örökös problémaforrás lesz, ezért el kell tőle köszönnünk!
  8. A bázisdemokrácia ellentétes az ember természetes evolúciós örökségével – a bázisdemokrácia a legrövidebb út a bukáshoz és egy szervezet elsorvasztásához.
  9. Aki politizálni akar, az tanuljon humánetológiát!
  10. Az ideológia veszélyes: haszna nincs, viszont megoszt! Az ideológia mindig csak egy „parciális igazság” – általános társadalomszervezést nem szabad ideologikus alapokon csinálni!
  11. A liberalizmus nem ideológia, hanem módszer: az eltérő ideológiájú emberek és közösségek sikeres kooperációjának eszköze.9
  12. Egy politikai mozgalommal kapcsolatban a pozitív emóciókat - azaz az érdeklődést, a szimpátiát, az elköteleződést - nem az ideológia váltja ki, hanem a közös cselekvés.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Nyilvánvaló, hogy a szerző által remélt és társadalmilag egyébként kívánatos hatáshoz, azaz a jól működő liberális demokráciához csak akkor juthatnánk el, ha a közéleti aktivitásra mindhárom felsorolt kritérium (a tömegesség, a cselekvők autonómiájából fakadó önállóság és önszervező-képesség, valamint az adekvát célmeghatározás képessége) együttesen lenne jellemző, hiszen ha ezek bármelyike hiányzik, akkor vagy nem működik a modell, vagy (ha nem adekvát célokat követ) elhúz a populizmus felé.

2 Ezekkel a politikai mozgalmakkal az a baj, hogy épp azokra a társadalmi és gondolkodásbeli mintákra alapoznak, azokat lovagolják meg és erősítik fel, amelyek a görög és a spanyol társadalom és gazdaság permanens alulteljesítéséhez vezettek. Ez pedig az a sajátos társadalmon belüli kapcsolati háló, amely nem polgári és nem kompetenciaalapú, hanem familiáris és kontraszelektív. (E jellegzetességekben sajnos a magyar társadalom is osztozik: az is efféleképp szerveződik és működik.) A görög és a spanyol társadalomban sem működtek, mert nem működhettek azok a polgárosító mechanizmusok, amelyek létrehozhatták volna a fentebb már felsorolt, a célszerű döntések meghozatalához elengedhetetlen társadalmi stratégiaibeli eszközrendszer-elemeket. E társadalmak és gazdaságok működési zavarai és alacsony erőforrás-teremtő képessége ezekre a hiányosságokra vezethető visszaaz északnyugati eu-s tagállamokkal szembeni pénzügyi aszimmetria tehát valójában nem oka, hanem következménye e társadalmak szerveződési, működési és gondolkodásmódbeli sajátosságainak. Mindez, ismétlem, áll a magyar társadalomra is!

3Legitim az az egyéni, vagy csoportérdek, amely úgy elégíthető ki, hogy az sem más egyéneknek, sem más csoportoknak, sem pedig össztársadalmi szinten nem okoz olyan érdeksérelmet, amely egyszerre jelentős és indokolatlan. Például:

  • Az antidemokratikus, vagy rasszista érdekek térnyerésének megakadályozása ugyan jelentős érdeksérelemként hat e nézetek képviselőinek körében - ám az ezek elleni államhatalmi fellépés egyáltalán nem indokolatlan, hiszen e nézetek képviselői a maguk elképzeléseit vagy mások (személyek és csoportok) legitim (lét-)érdekei ellenében akarják megvalósítani, vagy pedig valamiféle „nacionalista kontraszelekció” útján, amely viszont az egész társadalom érdekeit veszélyezteti, hiszen a 21. századi technológia világában csak vesztes lehet az az ország, amely valamiféle „kirekesztő autarchiát” vezet be. Ezért a rasszista törekvések nem legitimek.
  • Ezzel ellentétben pl. a nyugdíj-kifizetések annak ellenére jelentenek legitim érdeket, hogy a nyugdíjak kifizetéséhez jelentős összegeket kell elvonni az aktív dolgozók jövedelméből, ami nekik nyilvánvalóan kárt, azaz jelentős érdeksérelmet jelent. Ugyanakkor nem tekinthető indokoltatlannak ez az elvonás, hiszen egyrészt a ma már nyugdíjasok annak idején, aktív korukban többnyire szintén támogatták az akkori nyugdíjrendszert, másrészt (ezért cserébe) bírták a mindenkori társadalom ígéretét arra, hogy őket is el fogják majd tartani nyugdíjas korukban.

(Id.: Bekeríteni, legyőzni - és utána kormányozni!)

4Legutóbb az Együtt „pusztult bele” abba, hogy megpróbált ezzel a módszerrel ilyen részérdek-szövetségekből épülni-építkezni: akár a négy, egymással ellentétes értékrendű tagszervezete miatt, akár azzal, hogy (indulásakor, eredeti szándékai szerint) „ernyőszervezetként” pórbált politikai súlyra szert tenni, azaz mások politikai súlyának egyszerű „matematikai összeadása” által.

5 Akinek vannak tapasztalatai egy jól működő hadseregről, az tisztában van azzal, hogy a jó működése az ekként felfogott „katonásságának” köszönhető. Egy modern hadseregben egyébként a szubszidiaritás éppolyan alapelv, mint a demokráciában. Erről bővebben itt lehet olvasni: http://www.fueakbw.de/lehre/zivile-lehrgaenge/ausbildungsfelder/ausbildungsfeld-5000-zivil/

6 Egyébként számomra komikus, hogy oly gyakran éppen azok emlegetnek forradalmat és reménykednek egy „forradalmi útban”, akik amúgy akár szélsőségesen pacifisták és mélyen lenézik – mint a szerző is – a „militarista módszereket”. Mégis: ugyan ki fogna fegyvert és ki vezetne csapatokat akkor az általuk vizionált forradalomban? Merthogy egy forradalom rendszerint nem csak Talpramagyarok elszavalásából áll, hanem golyózáporokból - no meg katonai stratégiákból és (az előző lábjegyzetben szereplő hivatkozásban olvasható) „vezetési kompetenciákból” is!

7 Ez a vélekedése az elsődleges célcsoportnak pl. a MostMi nevű társaságról is, de korábban hasonlóan vélekedtek a Milláról – és általában azokról a szerveződésekről és szubkultúra-jelenségekről is, akiket „civilszervezetekként”, vagy „jogvédőkként” szokás politikai témákban emlegetni. Ennek az elutasítottságnak az oka pedig nem más, mint a politikai térben való eredménytelenségük. Így és ezért pl. a TASZ-osok, vagy az Átlátszósok respektusa sem terjed tovább a saját köreiken. Ez a helyzet a bloggerekkel is.

8 Pl. piacgazdaság-ellenes, vagy elveti a meritokráciát.

9 Erről bővebben itt: A liberalizmus, mint módszer

 

Hogy ne történhessen meg minden!

2014.08.04. - Élhető zóna 7 komment

Bevezetés: miért „illiberalizálható” Magyarország?

 

Manapság, amikor Magyarország miniszterelnöke kijelenti, hogy „minden megtörténhet” az általa vezetett országban, itt az ideje, hogy mi, a magyar választópolgárok elgondolkodjunk azon, hogy mi az, amit megengedünk megtörténni és mi az, amit semmiképp sem. Még akkor sem, ha Magyarország jelenlegi Alaptörvénye, törvényei és alkotmányos rendszere elvileg valóban (szinte) „minden” megtörténtét megengedik, lehetővé teszik annak, aki egy választáson megszerzi az országgyűlési mandátumok legalább kétharmadát.

Amikor kidolgozták azokat a szabályokat, amelyek az alkotmányozás lehetőségével ruházták fel az Országgyűlés kétharmadát, valószínűleg nem gondoltak arra, hogy ezzel valaki vissza is élhet. Pedig logikus és természetes lett volna a gondolat – és: indokolt az óvatosság! -, hogy egy olyan társadalomban, amelynél sem a népben, sem a politikai elit tagjaiban (akik ugyanebből a népből jöttek, ugyanazon szocializáción mentek keresztül, mint bárki az országban) nem él mély demokrata mentalitás, ott bizony megeshet, hogy ha nem teljesülnek a demokráciához fűzött naiv illúziók („Rögtön kolbászból lesz a kerítés!”), és ha éppen a demokratikus mentalitás és tapasztalatok híján valójában nem is egy valódi demokráciára jellemző módon működik az ország, akkor megeshet, hogy valakik majd vissza akarnak kanyarodni az autokrácia felé. És ha megszerzik a kellő parlamenti többséget, akkor gyakorlatilag semmi sem akadályozza meg őket egy autokratikus államrend kiépítésében.

Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy sem a magyar nép, sem annak politikai vezetői a demokrácia mellett a kapitalizmushoz sem értettek-értenek, így a „kolbászkerítés” anyagi alapjait sem sikerül(t) megtermelni: a magyar gazdaság nem volt képes és ma sem képes előállítani egy fejlett jóléti állam fenntartásához elengedhetetlen erőforrásokat. Így – mondhatni – a csalódás a demokráciában és a kapitalizmusban „bele volt programozva” a magyar jövőbe: várható, hogy ha egy közösség nem kapja meg azt egy rendszertől, amelyet attól várt, akkor fogékonnyá válik az „alternatív ajánlatokra”, és az is logikus, hogy ahhoz a módszerhez kanyarodik vissza, amelyet ismer. Ez pedig a magyarság esetében az etatizmus + erős központi hatalom kombinációja. „Legjobb évei” – a Kádár-korszak – ugyanis ehhez kapcsolódnak. Ráadásul a magyar jobboldal politikai hagyománya is az erős autokratizmus. Ezért az egész magyar társadalomban és magában a politikai elitben alig-alig vannak erős mentális akadályai a demokratikus útról való letérésnek.

Hogy megvédhessük az állampolgárokat és az ország területén működő magánvállalkozásokat a „minden megtörténhet!” társadalmi, jogi, gazdasági őrületétől, az alábbiakban két javaslattal élünk. Az első korlátot van hivatva emelni az aktuális hatalomnak az államot átalakítani szándékozó törekvései elé, a második pedig azt segít meggátolni, hogy az ország „politikai-társadalmi-alkotmányos illiberalizációját” meg lehessen szilárdítani oly módon, hogy a kormány/parlament az országot gazdasági szerződésekkel mindenféle akadály nélkül nemliberális-nemdemokrata hatalmakhoz köthesse.

 

 

Első javaslat: az intézmény- és jogrendszer átalakításának korlátozásáról

 

A választók és a hatalomért bejelentkezők (pártok) szerződést kötnek a hatalom időleges átadására. Ennek feltételeit kell, hogy tartalmazza a választási program - a szerződés teljesítése pedig maga a kormányzás és a kapott parlamenti mandátummal való élés.

Az állam, az önkormányzatiság, az intézmény- és jogrendszer szilárdsága, kiszámíthatósága olyan alapérdek, amely felette áll a mindenkori kormányok, kormánypártok saját érdekeinek: sem sikeres társadalom, sem jól teljesítő gazdaság nem működhet egy „minden megtörténhet”-szerű rendszerben. Így célszerű és szükséges az állam illetve az önkormányzati rendszert működését, felépítését, valamint a parlamenti és önkormányzati képviselői mandátumok megszerezhetőségét szabályozó törvények változtathatóságát bizonyos feltételekhez kötni, amelyek megakadályozzák azt, hogy a hatalom birtokosai olyan változtatásokat eszközölhessenek ezekben, amelyekről a választópolgároknak döntésük pillanatában nem volt előzetes tudomásuk.

Ezért:

Magyarországon még a szükséges országgyűlési mandátumtöbbség birtokában sem hozhatók olyan törvények, amelyek olyan változtatásokat eredményeznének az állami, önkormányzati rendszerben, az ehhez kapcsolódó intézményekben, a jogrendben, az igazságszolgáltatásban, valamint az országgyűlési és önkormányzati választási rendszerben, amelyek nem szerepeltek pontosan, közérthetően megfogalmazva és részletesen kifejtve a kormánypárt(ok), vagy koalíciós kormány esetében a legnagyobb parlamenti képviselőszámmal rendelkező kormánypárt adott ciklusra vonatkozó választási programjában.

 

 

Második javaslat: a gazdasági kényszerkapcsolatok korlátozásáról

 

Ha sorra vesszünk a különböző társadalmi-gazdasági-politikai rendszereket és az ezeket képviselő politikai elképzeléseket, irányzatokat, pártokat és vezetőiket, akkor azt tapasztaljuk, hogy a hasonló irányzatok hívei akkor is a hozzájuk hasonló elképzelések alapján berendezett országokkal keresik a kötődést, ha a saját országuk elvileg egy egészen más jellegű irányzatot követő közösséghez tartozik. ha egy, elvileg a liberális demokráciák gyakorlata szerinti állam- és jogrend szerint felépülő ország vezetése olyan kezekbe csúszik át, amelyek igazából ezzel szembenálló víziókat követnek, akkor mi sem természetesebb, mint hogy az illető országot-államot át akarják formálni és kötődéseit is az ő politikai-társadalmi ízlésüknek megfelelő országok felé terelik. Ez nem csak a jogrendszer átalakításában és a napi politikai gyakorlatban érhető tetten, hanem a gazdasági kapcsolatok terén is.

Világos, hogy ha egy liberális demokráciát egy új, „illiberális” irányba kezd vinni az aktuális vezetése, akkor ezt a folyamatot erősíti és stabilizálja, ha az adott ország erős és jelentős volumenű (államközi) gazdasági szerződésekkel köti magát egy szintén illiberális országhoz – pláne, ha az az ország egy nagyhatalom. Az is világos, hogy a világon bárhol csak úgy léteznek hosszú távon is jól teljesítő illiberális államok, magas átlagos életszínvonallal és erős, innovatív gazdasággal, ha az illető ország esetében van valami speciális erőforrás: természeti kincs, speciális geopolitikai helyzet, stb. Arra azonban nincs példa, hogy egy kicsi és természeti erőforrásokban szegény ország éppen az egyéni és közösségi szabadságjogok korábbiakhoz képesti korlátozása1 révén erősödött meg és lett stabilan sikeres, ezáltal biztosítva jó életszínvonalat polgárainak. Az egyéni szabadság nem korlátozható/tartható kordában „szelektíven”: nem lehetséges „csak” a politikai, társadalmi szabadságot és az államtól független („civil”) kezdeményezéseket korlátozni, de a gazdasági kreativitást és kezdeményezéseket megengedni-támogatni, mivel az egyéni, kisközösségi, vállalati szinten megmutatkozó önállóság, önálló, innovatív gondolkodás ezer szállal kapcsolódik pl. az oktatásban, vagy épp a társadalmi és gazdasági érdekérvényesítésben megjelenő államhatalom-független kerdeményezésekhez.2 Olyan nincs, hogy az ember legyen kreatív és önálló a munkájában, de ne legyen az közügyekben – az emberi elme egyszerűn nem így működik!

Ezek szerint, ha egy hatalmi érdekkör a saját elképzelései-érdekei szerint el akarja távolítani az általa kormányzott országot, társadalmat és gazdaságot a liberális demokráciáktól és az illiberális-autoriter államokhoz akar közeledni és ezt a közeledést nagy volumenű gazdasági elkötelezettségekkel is fixálni szeretné, akkor elmondható, hogy ez a hatalom és ez a közeledés nem szolgálja a társadalom érdekeit. Éppen ezért célszerű gátat szabni a mindenkori államhatalom ilyesfajta mesterkedéseinek – mivel az „illiberalizlás” valójában erőforrásokat sorvaszt a gazdaságban és sorvasztja az illető ország versenyképességét, innovativitás-készségét, tudásszintjét is.

Ez a helyzet Magyarország esetében is: a napokban „hivatalos kormányprogramként” meghirdetett „illiberális társadalom” és az állami szinten működő az ország Oroszország-függését erősítő energetika-politika koherens rendszert alkot: a politikai akarat szintjén deklarált illiberalizálás gazdasági hátországát teremti meg az illiberális nagyhatalomtól való materiális függőség.

Nincs arra semmiféle elfogadható ok, hogy egy hatékonyabb és több erőforrást teremteni képes rendszert lecseréljünk egy (a fentiek alapján) bizonyíthatóan kevésbé hatékony és kevesebb erőforrást teremteni épes rendszerre – csupán azért, mert az aktuális politikai hatalmi érdekcsoport ez utóbbiban szilárdabban kézben tarthatónak gondolja a hatalmát.

Mivel a magyar nép a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozásról megtartott népszavazásokon egyértelműen kinyilvánította azon akaratát, hogy az euroatlanti kultúrkörhöz, annak intézményrendszeréhez, társadalomideáljához, jogrendjéhez kíván tartozni, ezért indokolt, hogy a mindenkori kormányok és parlamentek más, e két szövetségi rendszeren kívüli hatalmakkal csak abban az esetben köthessenek érvényes szerződéseket egy bizonyos érvényességi határ és egy meghatározott érték felett, ha e szerződéseket előzetesen a magyar nép népszavazáson jóváhagyta.

Ezért:

Minden olyan államközi szerződést, amelyet a magyar kormány és/vagy a magyar országgyűlés NEM az Európai Unióval, annak tagjaival, illetve az Európai Unióval külön szerződéses viszonyban lévő országokkal3, vagy a NATO-val, illetve annak tagállamaival tervez megkötni, és amelynek hatálya túlterjed 3 éven és/vagy annak összege meghaladja a százmilliárd forintot, népszavazásra kell bocsátani és a szerződés csak akkor emelkedhet jogerőre, ha azt az arra vonatkozó érvényes és eredményes népszavazáson a magyar nép támogatta.

 

 

Alkotmányos megfelelés – alkotmányos haszon

 

Mivel mindkét, ebben az írásban megfogalmazott javaslat konkrét törvényekre vonatkozik (pl. önkormányzati törvény, a választás rendjéről szóló törvény, Ptk., Btk., stb.) és nem az alkotmányban rögzített szabályokra, így nem vetődik fel az a kizáró passzus, amely alkotmányban rendezett kérdésekben nem enged népszavazást.

Ha sikerül bevezetnünk ez a két, a mindenkori államhatalmat kordában tartó kritériumot, akkor máris nagyot lépünk előre annak érdekében, hogy mégse történhessen meg minden ebben az országban!

 

 

 

 

 

1 A kelet-ázsiai régió országai – pl. Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, korábban pedig Japán is – esetében sem történt a korábbi állapotokhoz képesti szabadságjog-csökkentés, hiszen e társadalmak az ’50-es években beindult fejlődésük-fejlesztésük előtt a szabadságjogok terén kifejezetten represszív államok kereti között léteztek. Ezekben az országokban – a közhiedelemmel ellentétben – a gazdasági fejlesztéssel párhuzamosan egyre demokratizáltabbá vált a politikai rendszer is. Nem igaz tehát az a tétel, hogy ezen országok gyarapodásukat az „illiberális”/nem demokratikus rendszereiknek köszönhették: valójában a társadalmi mentalitásban már jóval korábban is meglévő fegyelem, szorgalom és személyes igénytelenség adta az alapokat. Ezekre támaszkodtak a kezdetben valóban nem demokratikus rezsimek – ám amikor e társadalmak-gazdaságok egy bizonyos technológiai, tudásszintbeli és innovativitás-igényű fejlettségi határt átléptek, akkor nyilvánvalóvá és szükségesé vált, hogy immár a további fejlődés akadálya a „fentről megmondó állam” modellje. Kiderült, hogy a kreativitásigény-növekedés csak akkor lehetséges, ha magát az önálló kezdeményezést is elfogadja az állam.

2 Ezt remekül és igen átérezhető formában írja le Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. verse: http://mek.oszk.hu/04300/04340/04340.htm#34

3 Ezek az országok: Andorra, Izland, Liechtenstein, Monaco, Norvégia, San Marino, Svalbard, Svájc Vatikán

Közéleti minőségbiztosítást - egyesült erőkkel!

2014.06.30. - Élhető zóna 14 komment

Az elmúlt négy évünk sajnálatosan igazolta, hogy az egyes részterületek, szakmai testületek, civilközösségek, vagy akár az aktuális politikai hatalmi koncepcióval szembekerülő egyének igazságai nem érvényesíthetők „parciálisan”, egy, a teljes társadalmat egy másmilyen elgondolás szerint (felülről, presszióval és szabadságmegvonással) elrendezni akaró hatalommal szemben. Nem érvényesíthetők szakmai és/vagy civil elképzelések, mert ezek csak akkor képesek működni és a maguk közegét, köreit megszervezni, ha adott az egész társadalom – és: az egyes állampolgár – számára a cselekvés és a szerveződés szabadsága. Ám a mai viszonyok között ez nem így van: az állam (a hatalom) fenntart magának és magához rendel minden jogot a társadalmi, gazdasági és kulturális pozíciók, feladatok leosztására. Ráadásul ez a hatalom mindezt igen hosszú távon képzeli el így fenntartani – ennek érdekében pedig alkotmányjogi korlátokat állít a valós, gyakorlati állampolgári önszerveződés elé és (hogy a saját hatalmi pozícióit megvédhesse) végső soron a népfelség elvének érvényesülése elé is. A hatalom ellenőrizni és irányítani akarja a társadalmat, a gazdaságot és az állampolgárokat – ezért elvonta a társadalomtól, a gazdaság szuverén szereplőitől és az állampolgároktól a gyakorlati lehetőséget a hatalom ellenőrzésére és irányítására.

…Mindaddig, amíg ez így marad, csak ábránd lehet mindaz, ami polgári és államfüggetlen cél, kezdeményezés – a gyakorlat „az állam társadalma” lesz!

Éppen ezért: A közvetlen feladat most nem egy-egy részérdek képviselete, hanem a népfelség-elv gyakorlati érvényesíthetőségének visszaszerzése, a hatalom feletti hatékony kontrollautomatizmusok kidolgozása és folyamatos működtetése. Azért kell „intézményesen” és az intézményességen belül automatizmus-szerűen biztosítani a hatalomkontrollt, mert a még gyenge magyar demokratikus mentalitás önmaga erejéből nem képes ellenállni az önérdek-vezérelt politikai-hatalmi csoportok törekvéseinek.

Mivel gyenge a magyar demokratikus mentalitás (az, ami az egyes emberekben kellene, hogy kellő erővel működjön és amely egy stabil, hosszú távon is jól működő demokrácia és demokratikus jogrend és intézményrendszer alapja lehetne), ezért a társadalmat szervezetten uraló hatalommal szemben csak egy szervezett és a politika állampolgári ellenőrzésével, egyfajta „állampolgári fogyasztóvédelem” és „politikai minőségbiztosítás” létrehozásának igényével fellépő mozgalom képes teljes körű eredményt elérni.

A cél nem a „direkt pártpolitizálás”, hiszen a Magyarországon ma létező pártpolitika a valóságos társadalmon kívül működő, kicsi, de többé-kevésbé „agresszív” csoportok harca egyfelől a hatalomért és a társadalom erőforrásaiért, másfelől pedig a társadalom (előző két cél érdekébeni) „tematizálásáért”. De a politika (ön-)céljai ma messze nem a társadalom legitim céljai! A pártérdekek, a politikai hatalom, valamint a társadalomban elszigetelten létező "kisemberek" és civilszervezetek, szakmai csoportok, stb. egymáshoz képesti helyzetét az alábbi ábra mutatja:

Névtelen1.jpg

Mivel a társadalom „önmagukban gyámoltalan”, a közös érdekek mentén való hatékony szerveződésben járatlan állampolgárokból, illetve egymástól elszigetelten lézengő kisközösségekből áll, így – ha hatékony közérdek-érvényesítés a cél – szükséges egy társadalmon belüli mozgalom létrehozása, amely mozgalom megfogalmazza a közérdeket (benne a demokratizmussal és pluralizmussal kompatibilis, „legitim” csoport- és magánérdekekkel) és ennek alapján célokat tűz ki, amelyeket „ki is kényszerít”, az alábbi séma szerint:

Névtelen.jpg

Szervezettség, bizalom és garanciák

2014.06.22. - Élhető zóna 23 komment

…Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a… diktatúrának…” – Tudjátok, ki mondta ezt? Orbán Viktor, 1989-be, Nagy Imre temetésén.

De régen volt!

Ha hiszünk a magunk erejében…” – de van-e nekünk erőnk? Egyáltalán: mit jelent az „erő” politikai értelemben?

Egyértelmű: az erő egy szervezett közösség. Van közös elképzelése a helyes és helytelen dolgokról és azokról a módszerekről is, amelyekkel a helyesnek ítélt céljainkat elérhetjük. És igen: vannak közös céljai – méghozzá pozitív célok, nem csupán annyi, hogy ezt vagy azt nem akarjuk, ez vagy az ellen tiltakozunk. Van programja, amely program elemei egymással szerves és jól működő egységet képeznek. Egy erő tagjai hosszú távon is kitartanak céljaik és egymás mellett és nem gondolják meg folyvást magukat.

Itt az ideje, hogy ne csak akciókban és negatívumokban éljünk, itt az ideje, hogy pozitív programmal rendelkező dinamikus erővé alakuljunk, amely megkerülhetetlen és amely – ellentétben a jelenlegi kormányerőkkel – képes konstruktív kormányzásra is.

Aki felkészületlen, az nem szolgálhatja az ország érdekeit. Nem célszerű hagynunk, hogy a dolgukhoz nem értő és a világot sem értő emberek kormányozzák az országot. A demokrácia arra való, hogy általa a kormányzásra legalkalmasabbak kerüljenek pozícióba – és hogy ők se kormányozhassanak kontroll nélkül, hogy teljesítményükkel kelljen megszolgálniuk a pozíciót.

Nem azért vagyunk itt, hogy csak nemeket mondjunk: aki csak erre lenne képes, az csak ismételné a Fideszt. Nekünk nem csak tagadásaink vannak, hanem válaszaink is. Olyan válaszok, amelyek helyesen feltett kérdésekre születtek.

Magyarországon rengetegen érzik úgy, hogy a politikán kívül élnek. Ezek az emberek képviseletet és valódi beleszólási lehetőséget akarnak - de nem tudják, hogyan szerezzék azt meg? Ezek az emberek sokkal járulnak hozzá az ország fenntartásához – abszurdum, hogy egy állítólagos demokráciában éppen nekik nincs sem képviseletük, sem hatékony beleszólási és érdekérvényesítési lehetőségük a politikába és abba sem, hogy merre és hogyan haladjon ez a nép.

A nagyvilág még egyszer nem fog úgy megsegíteni minket, mint tette azt 1989-ben. Akkor összeomlott a magyar pártállam támasza, a Szovjetunió és a Magyarországon nem voltak megfelelő erőtartalékai a hatalomnak arra, hogy fenntartsa magát.

A mostani hatalom viszont tanult elődje hibájából: szemmel láthatóan mindent megtesz, hogy biztosítsa a hatalma fenntartáshoz szükséges feltételeket – és nyilvánvaló, hogy emiatt nem érdeke és eszében sincs mindazt nekünk megadni, amit kérünk tőle. Ugyan miért is adná meg, hiszen a szabadsággal és a nyilvánossággal a saját maga sírját ásná meg: hiszen nem képes hatékony kormányzásra.

El kell döntenünk, mit akarunk! Beszélni, tiltakozni – és várni, hogy a hatalom majdcsak megváltozik? Ezt is lehet éppen: jól kidemonstrálgatjuk magunkat – aztán eljön a következő választás is, meg az azutáni is, és a Fidesz megint meg fogja nyerni, mert egyszerűen nem lesz hatékony ellenerő, amely a társadalom számára a jobb, célszerűbb kormányzás alternatívája lehetne.

Orbán ereje a mi gyengeségünkben van, a gyengeségünk pedig a szervezetlenségünkben rejlik. Szervezettség nélkül nincs erő, amely ellenálljon és győzzön. Ha győzni akarunk, akkor meg kell tennünk mindazt, ami a győzelem előfeltétele: program, egység, szervezettség – mert ezek nélkül esélyünk sem lesz 2018-ban sem leváltani Orbánt!

…De mi a konkrét teendő: hogyan kell „erőt szervezni”? És: milyennek kell lennie ennek az új erőnek?

Sokan erre ma azt mondják, hogy „civilnek”… Ha tréfálkozni akarnék, akkor azt mondhatnám, hogy Magyarországon a világ legbékeszeretőbb országa: itt mindenki csak civil akar lenni!

Nem árt tisztázni néhány dolgot a civilpolitizálással kapcsolatban, mivel egyre többen gondolnak arra, hogy a magyar politika jövőjét ezek a civil szerveződések fogják megváltoztatni, jobbá tenni.

Mindenek előtt: onnantól kezdve, hogy egy civil szervezet bekapcsolódik a politikába, vagy pláne ha eleve politizálási szándékkal jön létre, már tulajdonképpen nem is lehet „civil”. Civilként lehet kritizálni, de ha valakik aktívan akarnak politizálni, azt már csak rendszeres tevékenységként lehet – és csak megfelelő felkészültség birtokában, a kellő átgondoltsággal érdemes.

„Rendszeres tevékenység”: ez nem csupán azt jelenti, hogy rendszeres időbeosztással végezni valamit, hanem azt is, hogy rendszerként. És ezzel ott is vagyunk a civilpolitizálás legalapvetőbb problémájánál: a dilettantizmusnál.

Gyakran elhangzik, hogy a jó kormányzat feltétele az, hogy a „civilek” a kormányzás minden részletét ellenőrzésük és befolyásuk alatt tartsák… Csakhogy: egy modern állam kormányzása korántsem egyszerű feladat és nem elég hozzá a tisztesség, hanem tudást, áttekintést és rengeteg időt is igényel.

Kik is a „civilek”: olyan emberek, akik főhivatásszerűen nem a politikával, nem a társadalom működésével és az azt meghatározó törvényszerűségek tanulmányozásával foglalkoznak – ebből következően teljes áttekintésük sincs a társadalom irányításához szükséges tudnivalókról és azok összefüggéseiről. Ezek hiányában pedig csakis „katasztrófapolitikát” lehet csinálni.

A „civilek” szerepe, feladata egy jól működő és jól kormányzott társadalomban nem az, hogy „mindenbe beleszóljanak”, hanem az, hogy egészséges emberi ösztöneik, tapasztalataik révén azok kezébe helyezzék a hatalmat, akik azt a társadalom érdekében bölcsen és nagyvonalúan fogják gyakorolni. A „civil kontroll” tehát elsősorban önmagunk kontrolját kell, hogy jelentse, „vágyaink, szükségleteink és lehetőségeink” összehangolásának képességét, hogy megtegyük, amit tenni módunkban áll, de ne tegyünk és ne várjunk el olyasmit, ami hosszú távon csak ellenünk fordulhat. Mások kontrolljához tehát az út önmagunk kontrollálásának képességén át vezet. Ehhez higgadtság, türelem és bizalom szükséges. „Civil kontroll” előtt tehát, ami a hatalmon lévők kontrollálását jelenti, „civil önmagunk” kontrollja kell. Hogyan is várhatnánk el másoktól önkontrollt, ha magunk erre nem vagyunk képesek?

A civilség jó és hasznos, mert az ad „szövetet” a társadalomban – de mit is jelent politikai tekintetben „civilnek lenni”? Azt, hogy nem alakítóként, hanem kritikusként veszünk részt a politikában. Ez jól működik, ott, ahol a hatalom gyakorlói általában tisztában vannak a társadalommal, annak igényeivel és a szerint is politizálnak. Ott működik jól a civilvilág és a civilkontroll, ahol „kisiklásokat” és anomáliákat kell kordában tartani, de alapvetően az irányok jók.

Nálunk, most, Magyarországon nem ez a helyzet – és ezért nem csupán kontrollálni kell a hatalmat, hanem helyette újat állítani! Ez pedig nem lehetséges kívülállóként – ez csak résztvevőként lehetséges. Nem elég csak figyelmeztetni és visszaterelni, hanem pozitív programot kell megalkotni, majd azt végre is kell hajtani!

A pozitív program végrehajtása pedig csak a politikai hatalom birtokában lehetséges. Ez – demokratikus viszonyok közepette – parlamenti többséggel képzelhető el. A parlamentben pedig pártok vannak, pártok, még akkor is, ha elnevezésükben esetleg nem ez a szó áll. Funkciójukban és működésükben mindenképpen azoknak kell lenniük…

Sok honfitársunk viszonyul fenntartásokkal a pártokkal-pártosodással és az e keretek között való politizálással szemben. Ez demokratizmusunk/demokrataságunk gyengeségének és korábbi siralmas tapasztalataink egyenes és szükségszerű következménye – hiszen a létező pártok „imázsa” nem valami „fényes”…

Amikor „civiljeink” és polgáraink „a pártpolitikát” utasítják el, akkor igazából a korábbi éveinkben megtapasztalt és ma is dívó (párt-)politikai stílust, gyakorlatot utasítják el. De ez nem ok arra, hogy a parlamentáris demokrácia „alapegységeit”, a pártokat elvessük és ne hozzunk létre új, érdekeinket képviselő, modern pártot.

Igen: Magyarország dolgain csak a hatalom birtokában lehet változtatni. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat is – ha úgy vesszük – egy „civildokumentum”, mégsem a kívülállást és a passzív kritikát testesíti meg. Azt mondja ki, hogy a nép joga és kötelessége is egyben az alkalmatlan vezetőket alkalmasabbakra cserélni – és az eredmény őket igazolta!

Az elmúlt évek-évtizedek "civil akciói" bebizonyították, hogy kívülállóként semmit sem lehet elérni: nem lehet rendszerszintű változást "ajándékba kapni".  Nyilvánvaló, hogy sokakban él fenntartás az aktív politizálással szemben – de gondoljuk meg, hogy szervezett politikai aktivitás nélkül hogyan tudjuk akaratunkat és érdekeinket érvényre juttatni? Majd megkérjük szépen a „hatalmat”, vagy azt várjuk, hogy „jobb belátásra térnek”? ...Ugyan már!

Ami itt ma folyik, az egy tervszerű hatalommonopólium-építés és épp az a célja, hogy kívülállók („civilek”) ne szólhassanak bele a hatalom dolgaiba. Mindenki, aki ódzkodik attól, hogy szervezett erővé váljanak a ma még „civilek”, az valójában ezt a hatalmat segíti fennmaradni…

Erővel és szervezettel szemben csak szervezett erő képes sikeresen fellépni. Erő, amelynek reális, koherens és pozitív programja van és amely erőt a legrátermettebbek vezetik – azok, akik tenni is készek, nem csak szépen beszél(get)ni. Itt most „harc” lesz – erre kell készülnötök, ha valóban meg akarjátok őrizni a szabadságot…

Ez a valóság – minden más csupán ábrándozás lehet. Nincs immár mire, tovább várni: akik valóban változást és ésszerű politikát akarnak, azoknak saját maguknak kell ezt megteremteniük!

…Igen ám, de milyen is legyen a gyakorlatban ez a politika? Röviden: itt a bizalom és a garanciák politikájára van szükség!

Ahhoz, hogy beinduljon Magyarország, bizalom kell – a bizalomhoz pedig garanciák. Garanciák – amelyeket ma egyetlen politikai erő sem ad a maga portékája mellé. A polgári vállalkozás ott kezdődik, hogy a vállalkozó ad garanciát – ma a magyar politikában így és erre semmi sem vállalkozik. Ez a garancianélküliség annak az oka, hogy épp a leginkább polgári módon gondolkodó magyarok nem találnak maguknak támogatható politikát itt.

Ha működő országot akarunk, akkor ehhez politikai garanciák kellenek. Garancia arra, hogy a kormány vagy modernizál – vagy lemond. Garancia arra, hogy a hatalom a pozíciókat rátermettség szerint adja – vagy lemond. Garancia arra, hogy ha jogokat korlátoz, akkor automatikusan elveszíti a jogát a kormányzásra – és még számtalan efféle garancia.

…Most már nem azt kell felsorolnunk, hogy mit tettek rosszul a korábbi kormányok és hogy miért kell leváltani a jelenlegit is. Most arról kell beszélni, hogy mit kell tennie a következő kormánynak: hogy mit várnak tőle azok, akik eltartják ezt az országot - és nem csak arra kell koncentrálni, hogy mit várnak el a kormánytól azok, akiket az ország tart el.

Minden más politika zsákutca, egyetlen más politika sem tud sikeres országot csinálni.

Prioritások kellenek: szilárd jogrendszer, kiszámítható gazdaságpolitika, transzparens állam, a politika világától független gazdaság. De ugyanígy prioritás kell, hogy legyen az is, hogy az állam képes legyen megakadályozni azt, hogy akár a jelen, akár a közelmúlt urai visszatérhessenek a hatalomba és visszaélhessenek azzal, a maguk hasznára, a maguk szokásai szerint.

Bátor politika kell: olyan, amelyik kijelenti, hogy egy demokratikus köztársaságban érvénytelenek azok a törvények, amelyeket bármely hatalom a demokráciával visszaélve a saját, önző hatalma érdekében kényszerített az országra. Nem hagyjuk az országot az elrablói kezén!

Konstruktív politika kell, amely fejleszt és nem korlátoz, amely a realitásokra alapoz: a lehetőségekre és szükségletekre és nem csupán a vágyakra és illúziókra. Nem hagyjuk, hogy az országot hülyék vagy gazemberek vezessék!

Együttműködő politika kell, amelyik nem áll meg a „nemzeti keretek” között, hanem a természetes partnerségre alapoz. Nem hagyjuk, hogy egy, a XXI. századi világot nem értő és nem szerető, nemzetközi szinten teljesítményképtelennek bizonyult rezsim kivezesse az országot az Európai Unióból.

Modernizálni fogjuk ezt az országot, mert ennek híján csak süllyedés és zsugorodás vár ránk. Modernizálunk, úgy, hogy eközben és éppen ezzel tiszteljük és őrizzük meg a tradícióinkat: azt a hagyományt, amely egy ezred éve, István király óta lézetik: változtass, hogy megmaradhass! Az igazi magyar hagyomány ez – nem pedig a maradiság. Az igazi magyar hagyomány a nyitottság és az új és a másmilyen befogadása – nem pedig a magukra zárt ólajtó. Az igazi magyar hagyomány az együttműködés és az, hogy kiváló képességű vezetőket követünk – mert ehhez fűződnek nagy, sikeres, építkező történelmi periódusaink. Az árokásáshoz és a mániákus akarnokokhoz csak kudarcok és bukások kötődnek…

Igaz: van egy olyan magyar hagyomány is, amelyik munka nélkül akar hatalmat és jóletet, magának - de ugye ezek nem mi vagyunk?! Ez a Döbrögik, helyi potentátok, pártitkárokból lett „válalkozók” és a „nemzeti” szó alatt a nemzetet kirablók hagyományos módszere.

A mi módszereink egészen mások: szaktudás, szorgalom, felkészültség. Egész eddigi életünkben ezt a módszer követtük: ha sikerült valami, akkor ezért sikerült – és semmi okunk arra, hogy más módszert kövessünk a továbbiakban. Minden sikeres nép ezekkel a módszerekkel és – azok a népek pedig, ahol a „másik hagyomány” dívik, rendre és szükségszerűen sikertelenek!

…Mi, egyénenként, sikeresek vagyunk, azok voltunk már eddig is - de jól tudjuk azt is, hogy mi lesz hamarosan a további sikerességünk akadálya: az ország bizonyosan bekövetkező sikertelensége. Közel az a pont, ahol annyira el lesz már rontva Magyarország, hogy emiatt tömegesen válnak sikertelenné az eddig még sikeresek is. Ne várjuk meg, amíg elérkezünk ehhez a ponthoz, ne engedjük, hogy úgy és azok vezessék – akár felváltva – az országot, akik alatt az ország egyre közelebb került ehhez a ponthoz! Most ránk van szükség, most rátok lesz szükség, most a mi módszereink és a mi mentalitásunk kell – nekik pedig, a másik magyar hagyomány követőinek, menniük kell, hogy megmaradhasson az ország, és hogy fejlődhessen úgy, ahogy azt a mi modernizáló magyar hagyományunk megköveteli!

Most nem az a fontos, ami volt, amit tegnap csináltunk – most csak az a fontos, hogy ma és holnap mit fogunk csinálni! Hogy van-e erőnk valóban csinálni azt, amit kell?

…Na, emberek?!

Meddig kell adót fizetni?

2014.06.09. - Élhető zóna 21 komment

„A közpénzekkel gazdálkodó minden szervezet köteles a nyilvánosság előtt elszámolni a közpénzekre vonatkozó gazdálkodásával. A közpénzeket és a nemzeti vagyont az átláthatóság és a közélet tisztaságának elve szerint kell kezelni. A közpénzekre és a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok közérdekű adatok.”

Magyarország Alaptörvénye, 39. cikk (2) – 2011. április 25.

 

Amikor az állam a kormány előterjesztése szerint és a parlament által megszavazva adót vet ki (törvényt hoz az adózás rendjéről), akkor ezzel tulajdonképpen szerződést ajánl az állampolgároknak: vállalja bizonyos szolgáltatások teljesítését, cserébe pedig azt várja el, hogy az állampolgárok az adó megfizetésén keresztül finanszírozzák e szolgáltatásokat, amelyeket akár egyénenként, akár közösségként vesznek igénybe. Nagyon fontos, hogy az állam nem a maga számára szedi be az adót és természetesen nem is rendelkezik a beszedett összeg felett tetszése szerint. Az adó: közpénz – és ahogy a felvezetésként idézett alaptörvény-paragrafus is leírja, ezekkel a közpénzekkel nyilvánosan és átláthatóan el is kell számolnia. Ez ugyanolyan fontos eleme az említett, az állam és polgárai között az adózással létrejövő szerződésnek, mint az adó befizetése.

Mindebből pedig az következik, hogy ha az állam beszedi az adót, aztán pedig nem hajlandó azzal tisztességesen elszámolni, akkor magát a szerződést semmisíti meg. Mármost, ha az állam ezzel felmondja a szerződést, akkor vajon nem azt jelenti-e ez, hogy az állam maga mond le arról a jogáról és lehetőségéről, hogy adót szedhessen?

A kérdés legalábbis felvethető!

Mit tegyünk akkor, ha az „aktuális államunk”, kormányunk-parlamentünk egyszerűen az istennek se akar úgy elszámolni a mi adónkkal, bizonyítva ezzel annak prudens és valóban közcélú felhasználását, ahogy azt a saját maga által csupán néhány évvel ezelőtt meghozott Alaptörvényében ugyanez az állam rögzítette?

Netán ne fizessük be az adókat?

Elvileg, a fentiek értelmében – talán – ezt is megtehetnénk, ám ezzel önmagunknak okoznánk azonnali és óriási kárt. Nem lenne közoktatás, nem lenne tömegközlekedés, nem lenne egészségügyi ellátás, nem működne az állam álla fenntartott infrastruktúra (és: az állami transzferekkel üzemeltettet önkormányzatiak sem), mivel hiányozna mindfezek fedezete. És természetesen nem folyósítanák a szociális ellátásokat sem. Az ország szinte azonnal leállna, emberek százezrei, milliói kerülnének lehetetlen helyzetbe. Világos, hogy ezt az utat nem célszerű választanunk: nem az állammal b@nánk ki, hanem magunkkal-egymással! Az állam, a kormány bukása csupán egy lényegtelen epizód lenne a dologban…

Akkor mit tegyünk? Mit tehetünk akkor, ha egy pernahajder államot látunk maffiózni? És mit tegyünk akkor, ha az elszámolásra való felszólításunkra a képünkbe vágja ez az állam azt, hogy a maga által létrehozott, működtetett és a saját klientúrájából jövőkkel feltöltött ellenőrző szervezetek szerint „minden a legnagyobb rendben!”?

Megtehetjük például azt, hogy ezúttal mi teszünk új, nekünk jobban kedvező és általunk jobban átlátható szerződési ajánlatot az államunknak: jól van, tovább fizetjük az adót – de ennek az a feltétele, hogy mi magunk vesszük a kezünkbe az ellenőrzést, éspedig a maguk által létrehozott és csak nekünk felelős (értsd: csak tőlünk függő) ellenőrző testület által.

Ez, persze, nyilvánvalóan, azt jelenti, hogy immár végzetesen megromlott az állam és polgárai közötti bizalmi viszony: ez egy súlyos válságtünet, rendkívüli helyzet. A rendkívüli helyzet pedig rendkívüli megoldást kíván – ez a rendkívüli megoldás az állampolgári költségvetés-ellenőrző testület!

De hogyan lehet itt, Magyarországon, egy nagyon erőtlen civil öntudat mellett olyan ellenőrző-felügyelő testületet összehozni, amely valóban nem a hatalom klientúrája és amelyet nem is töltenek fel a pártok (vagy: az „új állampárt”?) álcivilekkel, akik valójában a politika kreatúrái?

Nos, amint írtam, a helyzet rendkívüli: itt egy EU-tagállam, amely végzetesen meghasonlott önmagával és emiatt lehetetlen helyzetbe került. Lehetetlen helyzetben pedig az ember rendszerint a barátaihoz fordul, vagy pedig valami olyan szervezethez, amelynek korábban a tagjává vált, felkészülve az éppen a mostanihoz hasonló válsághelyzetekre. Magyarország legalább két ilyen szervezetnek is a tagja: az Európai Uniónak és az IMF-nek. Elvégre mindkettőről maga a miniszterelnökünk mondta, hogy azok „mi vagyunk”! És ha ez a helyzet, ugyan miért ne fordulnánk hozzájuk/valamelyikükhöz nagy bajunkban?

Az persze nyilvánvaló, hogy az említett „pernahajder maffiahatalom” éppen nem fogja azt kérni egyik szervezettől sem, hogy x évre delegáljon egy, az ő (feltehetőleg egyáltalán nem prudens) közpénz-költését aprólékosan ellenőrző testületet ide – hiszen ezzel az erővel a kormány (és annak „háttere”) akár testületileg be is ballaghatna egy rendőrőrsre, kezében az önfeljelentéssel… Nem bizony – ezt az ellenőrző testületet nekünk, meglopott magyar polgároknak kell ráerőltetnünk a saját kormányunkra-parlamentünkre.

A ráerőltetés eszköze egy sikeres, a parlamentre nézvést kötelező erejű népszavazás lehet – jelen idő szerint semmi más. (Hacsak nem megyünk ki pár millióan az utcára és maradunk ott addig, amíg… de ezt inkább ne fantáziáljuk!) Ha már nem voltunk elég elővigyázatosak és nem gondoskodtunk idejében korrekt és hozzáértő politikusok alkotta pártokról, akkor legalább a maiakat ellenőrizzük korrekt lés hozzáértő módon, korrekt és hozzáértő nemzetközi szakemberekkel-intézményekkel.

Akik pedig ettől a nemzeti függetlenségünket féltik, azok gondolkodjanak el azon, hogy valóban jobb-e egy néhány fős ilyen, a magyar népet szolgáló és saját magunk által felállított ellenőrző testületnél az, ha a mindenkori politikusaink tetszésük szerint lophatnak, Jobb-e, ha túlárazzák az autópályákat? Jobb-e, ha egy közcélú beruházás eredeti költségvetése csupán arra jó, hogy a végén legyen mihez számítanunk, hogy hányszor lett drágább? Jobb-e az, ha becsapjuk önmagunkat és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne a közpénzekkel? Értelmes-e az a hozzáállás, hogy csak azért hunyunk szemet a szemétség felett, mert azt egy nekünk kedves garnitúra csinálja? Okos-e az, ha úgy állítjuk fel a dilemmát, hogy „azért hagyjuk lopni ezt a kormányt és klienseit, hogy jól megerősödjenek és így „örökre megakadályozzák” a másik oldal hatalomba való visszatérését!”? Szolgálja-e vajon a nemzeti érdekeket az, ha a nemzet érdekének tüntetik fel a nemzeti vagyok magánvagyonná tételét? (Ennek rafináltabb formája az, ha előbb államosítanak magántulajdonokat, majd azt kapja tovább a „holdudvar” – amint arra voltak és lesznek is példák.)

A nemzetnek az a legjobb, ha erőforrásait okosan használja. A nemzet akkor működik a legjobban, ha működhet benne a megalapozott közbizalom. A nemzet nem egy szlogen – a nemzet: emberek együttműködő közössége, amely, ha kell nem csak a külső, hanem a belső ártó szándéktól is megvédi magát és a közvagyont.

Az adók kapcsán még valamiről kell beszélni: az adómorálról – ami Magyarországon nem valami fényes. Meg is próbálta ezt már számos kormányunk kezelni, jobbítani, a maga politikai és gazdasági eszközeivel – mindhiába! Azért voltak sikertelenek ezek a politikai és gazdasági eszközökkel történő adómorál-javító kísérletek, mert Magyarországon ma nem politikai, vagy gazdasági, hanem társadalmi válság van és egy társadalmi válság nem kezelhető másként, csupán a társadalomra, azaz az egyénekre és azok közösségre ható eszközökkel. Az adómorál, az adófizetési hajlandóság szorosan összefügg azzal, hogy egy társadalomban mennyire élnek a közös normák – vagy éppen mennyire hiányoznak ezek. Összefügg azzal is, hogy mennyire szerves a társadalmi-közösségi összetartozás érzése – vagy: mennyire atomizálódott egy társadalom és milyen kevés a lehetőség az egyén által is hasznosnak, értelmesnek ítélt közösségekbe tartozáshoz.

Adót azért nem fizetünk szívesen, mert nem érezzük magunkat egy szerves közösség tagjainak. Nem érzik úgy az emberek, hogy olyan közösségi intézményeket tartanak el adójukkal, amely értük, az ő szolgálatukra van, amelyek szükség esetén biztonságot adhatnak nekik. Amíg az állampolgárok – akár magánemberként, akár vállalkozóként – nem érzik magukénak államukat és nem érzik úgy, hogy „közük van” a többi állampolgárhoz, addig valójában semmiféle „fiskális módszerrel”, az adórendszer semmilyen átalakításával és semmiféle büntetőjogi retorzióval nem tehetők jó adófizetőkké – igazából mindezen „hagyományos adómorál-javító eszközök” éppen ellentétes célt érnek el: tovább idegenítnek az államtól, ezáltal még tovább távolítanak a közösségtől.

Ebből az következik, hogy egy, az adópénzek elköltését szigorúan ellenőrző és azt átláthatóvá tévő szervezet létrehozásának nem csupán az a közvetlen haszna van, hogy jobbá válik az ország és az önkormányzatok gazdálkodása. Van egy közvetett, ám igen számottevő haszna is: növekedhet a közbizalom, amely növeli a valódi társadalmi kohéziót. Így indulhatunk el a mai, valójában csak keveseknek kedvező „csibészvilágból” egy, a társadalom döntő többségének sokkal élhetőbb polgári világ felé.

Ha egy hatékony ellenőrző mechanizmussal a mai állapotokhoz képest jóval nehezebbé és veszélyesebbé tesszük a közpénzekkel való visszaélést, akkor nagyot lépünk előre a hatalommonopólium-ellenesség terén is, hiszen ha nemigen lehet a közpénzekre alapozó maffiaállamot1 működtetni a hatalom birtokában, akkor nem is érdemes annyira a hatalmat „mindenáron” megszerezni és megtartani. Hiszen magánhaszon sokkal kevesebb lesz e hatalom által – és ha a jó kormányzásra való képesség híján e kormányzás a nép szemében eredményetlen lesz, akkor az úgyis új kormányt fog választani.

Az adópénzek elköltésének szigorú és kijátszhatatlan ellenőrzése az első lépés az átlátható állam felé vezető úton is – így a jelen javaslatunk szervesen és természetesen illik bele az egész Élhető Zóna-koncepcióba.

 

 

1 A „maffiaállam” jellegzetességeiről és működéséről itt egy kiváló leírás: http://hvg.hu/itthon/20140606_az_egesz_almaslada_rohad_korrupcio

 

Vegyük meg az Origót!

2014.06.06. - Élhető zóna 79 komment

„Vitam et sanguinem pro regina nostra - sed avenam non!”

(„Életünket és vérünket a mi királynőnkért – de zabot, azt nem!”)

A magyar rendek felkiáltása az 1741. évi pozsonyi országgyűlésen, az osztrák örökösödési háború idején

 

 

Hogy itt mekkora felháborodást volt-van az Origo-főszerkesztő kirúgása miatt?! Mindenki a magyar sajtószabadságot félti és temeti, miközben korholja a Deutsche és a Magyar Telekomot, hogy miért nem védte meg a várat/demokráciát a „lázár-rohamoktól”.

…Hogy miért nem, az megtudható pl. A terepszínű multik c. posztból is – most arról kell írni, hogy ha a tulajdonos multinak nem feladata a demokrácia- és szabadsajtó-védelem, akkor kinek az és az a valaki vajon mit kellene, hogy tegyen ebben a helyzetben?

A szabadság védelme egy országban alapvetően azok dolga, akik a legközvetlenebb élvezői annak: a demokratáknak. Ezen belül a szabad sajtó biztosítása e demokraták közül azoké, akik képesek erre némi pénzt is áldozni – és itt nem egy-két szupergazdag „demokrata oligarchára” kell gondolni, hanem saját magunkra: a középosztályra. Aki fogyasztja a szabad média által prezentált tartalmakat, akinek az érdeke az, hogy a politikai döntésbeli, vállalkozási, munkajogi szabadságait nem csorbíthassa egy önző kormány, mert ha ez megtörténik, annak a vesztese leginkább mindig a középosztály lesz.

Nem a Simicska cégei sorvadnak el egy „irányított demokráciában”, a szabadpiac szükségszerű befagyása miatt, hanem a tiéd, kedves Középoszi! Nem Lázár Jánosnak kell majd befognia a száját és elhallgatnia a szakmai véleményét, hanem neked, aki a tantestületben, a közhivatalban, vagy egy, az államnak beszállító vállalkozásban dolgozol. És az emiatt kialakult szakmaiatlanság nem Mészáros Lőrinc gazdaságát rogyasztja meg, hanem Magyarországét, azaz a tiéteket!

Ha nem csak szájjal és könnyel, hanem némi kis áldozatvállalással is készek vagytok a demokrataságotokat demonstrálni, akkor álljatok össze, toljatok össze némi pénzt – és tegyetek vételi ajánlatot a Magyar Telekomnak az Origo Zrt.-re!

…Mennyi pénzt jelent ez – és milyen időbeni lefutással? Nézzük az ismert számokat – és tételezzük fel, hogy az átvételt követően az Origóhoz egyetlen fillér reklámbevétel sem fog érkezni.

Az Origo Média és Kommunikációs Szolgáltató Zrt. könyv szerinti értéke 2.418.000.000 Ft volt, ami a tényleges, napi piaci értékéről még semmit sem árul el igazán. A jegyzett tőkéje a 2013. évi beszámolója szerint 300 millió Ft, a tartalékok értéke 366 millió Ft volt. 2013. évi eredménye -355 millió Ft volt, így saját tőkéje 311 millió Ft-ra csökkent. (Forrás: http://www.telekom.hu/static/sw/download/3_HAR2013_19March2014_hun.pdf 63. oldal)

Ezek szerint az Origo nem csak „kínos” a Magyar Telekomnak, hanem kifejezetten terhes is, hiszen erősen veszteséges. Ráadásul tevékenysége nem is vág az MT fő profiljába – így aligha ragaszkodna a birtoklásához tűzön-vízen keresztül!

…Hacsaknem akkor, ha abban a bizonyos magyar kormány és a Magyar Telekom között megköttetett stratégiai partnerségi megállapodásban nem kifejezetten arról van szó, hogy az Origót, mint független és rendszerkritikus hírportált „le kell gyilkolni”. Mert ha mégiscsak ez lenne a sztori, akkor bizony nem adhatja el az MT anélkül, hogy a nehezen elsimított kormánykapcsolatai ne kerülnének ismét veszélybe! De ebben az esetben legalább nyilvánvalóvá válik a dolog háttere, a politikai presszió/alku! Szóval: a demokrácia és a nyilvánosság ügye így is-úgy is csak nyerhet – csupán e nyerés mértéke a kérdés...

Egy profilidegen, masszívan veszteséges és kínossá vált vállalattól való megszabadulás lehet annyira jó a magyar Telekomnak, hogy fillérekért túladjon rajta. Ezzel az ügylettel ő moshatja kezeit a világ előtt úgy, hogy mégsem terheli a kormánykapcsolatait az Origo. Ha én Kerstin Günther lennék, már írnám az egyforintos ajánlatot…

…És ha háborgó magyar demokrata lennék – úgy értem: igazi, azaz áldozatkész demokrata -, akkor már számolgatnám is, hogy mennyit tudok beletolni a dologba, és elkezdeném szervezgetni azt a közösséget, amely majd vevőként és később tulajdonosként léphet fel. Elsőként épp azokat terhelné ez a kötelezettség, akik elindították az Origo melletti szolidaritási akciót: nekik kellene ezt a projektet ezerrel propagálniuk – mert nyilvánvaló, hogy a tüntetés, bár szép dolog, de mégsem valószínű, hogy akár Lázárt, akár a Magyar Telekomot meggondolásra és visszakozásra fogja késztetni!

Igen: itt az igazi siker az, ha megmarad az ismert formájában az Origo – ez pedig csak akkor lesz lehetséges, ha saját tulajdonba vehetjük azt, mi, magyar demokraták, és ha legalább a következő választásokig a működtetéséről is gondoskodni tudunk!

Arról nem áll rendelkezésre pontos adat, hogy évente mennyibe került az Origo.hu fenntartása – a fentebb idézett 2013. évi beszámolóban szereplő éves veszteség, 355 millió Ft azonban arra enged következtetni, hogy ezzel azonos nagyságrendről lehet szó. Ahhoz, hogy ez „kistulajdonosi körben” folyamatosan fedezhető legyen, körülbelül tízezer állampolgárnak kell havi rendszerességgel néhány ezer Ft-ot adományoznia. Ez – elvileg – nem is lehetetlen. A kérdés csupán az, hogy él-e Magyarországon tízezer „gyakorlati demokrata” – és ez a kérdés nem csupán az Origó kérdése: ez a magyar demokrácia esélyének a kérdése. Mert ha ennyien sem vagyunk, akkor ugyan minek, kiknek és kikkel akarunk mit itt demokráciát csinálni?

…Ez a kérdés, válasszatok!” – illetve: válaszoljátok meg!

 

 

Egy újabb Milla?

2014.06.02. - Élhető zóna 35 komment

Amikor megjelenik a köztérben egy új szerveződés, akkor a megjelenéssel jönnek azok a hangok is, hogy „ez is csak egy újabb Milla lesz!”. Ugyanazok a civilek? Ugyanazok a módszerek? És emiatt: ugyanaz az eredmény(telenség)? Érdemes így ezekkel tartani?

Ha végignézzük az elmúlt évek úgynevezett ellenzéki mozgalmait, ideértve a pártokat is, azok egyvalamiben közösek voltak, minden különbözőségük ellenére – és egy az egyvalami nagyon alapvető dolog. Egyikben sem volt meg együtt mindaz, ami a sikeres közélet-átformáláshoz kellett volna. Ha azzal a szándékkal indítunk akciót, mozgalmat, hogy minőségi fejlődést hozzunk a közéletben, akkor érdemes végigvennünk ezeket a hiányokat és úgy szerveződni, hogy ne legyenek ezek a „lyukak”.

Mindenek előtt: alapvetően kétféle típusba sorolhatók az említett társaságok: pártok és mozgalmak. Még akkor is érvényes ez a felosztás, ha egyes mozgalmak aztán pártos keretek közé léptek, mivel „pártként” is megmaradt e szerveződések alapvetően civil és outsider-underground szellemisége. Ugyanakkor voltak mozgalomszerűen induló szervezetek, amelyek viszont első pillanattól kvázi pártszerűen működtek, erős centrális vezetéssel.

Az első csoportba (civilmozgalmak) a Milla, a Szolidaritás és (időleges, gyorsan lefutó jelenségként) a HaHa tartoznak. Itt szinte tudatosan kerülték a szervezet „megcsontosodását” és a hierarchiába rendeződést, azt gondolván, hogy maga a hierarchia az a tényező, ami az igazi demokratizmus akadálya. Ez persze tévedés, de nagyon elterjedt tévedés. Személyes véleményem szerint egyébként nem is csupán tévedés van a jelenség, a „hierarchiakerülés” mélyén, hanem egyfajta „ösztönös vonzódás” az anarchizmushoz és egy tévesen felfogott „egyenlőséghez”: mintha a szervezettség eleve csak „megalázó” lehetne!

Ez a hozzáállás volt a civilszervezetek nagy hiányossága – és ennek következményei:

  • A célok definiálatlansága és a következetesség hiánya: Ha a célok meg sincsenek fogalmazva, akkor értelemszerűen nem is lehet szó konzekvens és fegyelmezett célorientáltságról.
  • A szervezeti és működési viszonyok, az alá-fölérendeltségek és a célszerű, gyors döntéshozatali mechanizmusok tisztázatlansága, zavarossága: A lassúságot, a belső munkakultúra hiányát és a terjengős, parttalan vitákat „bázisdemokráciaként” magasztalták, afféle „erényekként” fogták fel, bele sem gondolva ennek gyakorlati következményébe, az eredménytelenségbe.
  • Elvi okokból lemondtak a „karizmatikus”, azaz tömegvonzással bíró vezetők használatáról: Pedig köztudott tény a politikában, hogy egy szűkebb körön kívül sikert enélkül nem lehet elérni. A szűk körben még izgalmas szubkultúra-igazságok tömegekre gyakorolt hatása ugyanis egyenlő a nullával.
  • Képtelenek voltak a külvilág és a politikai tér eseményeinek irányítására: Belső szervezeti irányítás híján a szervezeten kívüli politikai közteret sem lehet (annak tematizálásával) orientálni.

Ezek a szerveződések valamiféle „ideából” indultak ki, ami nem baj, sőt! Ám „csak az ideát” használták és kevéssé érdekelték őket a gyakorlati dolgok. Nem értették meg azt, hogy a politika: folyamat. Abban a hitben éltek és működtek, hogy ha elég „izgalmas” akciókat, „bulikat” szerveznek, akkor ez majd folyamatosan és növekvő módon irányítja rájuk és tartja fenn a közérdeklődést. Akciók valóban voltak, ám (mint írtam már) szinte teljesen elmaradt a célok határozott és gyakorlatban is használható megnevezése, elmaradt az e célokhoz vezető út kijelölése, elmaradt az utat bejárni képes szervezet kialakítása és elmaradt az úton való végighaladáshoz szükséges eszközök megnevezése, beszerzése is. Az akciók így nem alkothattak határozottan egy cél felé haladó folyamatot. Ezt unta meg a szimpatizánsi kör is egy idő után: csalódtak abban, hogy végre talán történik valami. Végeredményben semmi sem történt.

Az egész mozgalom (akár a Milla, akár a Szolidaritás, akár a HaHa) tulajdonképpen nem volt más, mint egy nagy, közös ábrándozás – amely az első gyakorlati tetteket igénylő helyzetben el is bizonytalanodott. A Milla többedik tüntetésén már azt várta volna a tömeg, hogy határozott politikai iránymutatást kap, hogy megnevezik a szónokok a kifejezett célt, a politikai hatalmat és hogy ennek érdekében egységes és működőképes politikai szervezetet [pártot] alakítanak. Azt is várta a tömeg, hogy megkaphassa a formális kereteket, mivel minden emberi közösségben ösztönösen ott él a vágy arra, hogy az összetartozás ne csupán alkalmai és esetleges legyen. Ha ezt egy véleményközösség nem kapja meg, akkor bizony szétszéled.

A legszörnyűbb és egyben legbizarrabb példája ennek a diáktüntetések esete volt: amikor a szervezők még arra az egyszerű kérdésre sem készültek fel, hogy társaikat most jobbra vagy balra vezessék egy útkereszteződésben. le is darálta őket a kormány, a közvélemény előtt pedig nevetségessé váltak.

Nem tudtak jobban teljesíteni az elvileg formálisan szervezett és határozott hierarchiát felmutató pártok sem. Ha a civilmozgalmaknak legalább szellemiségük volt, akkor éppen ez hiányzott a pártokból. Avagy: lehetett-e tudni, igazán miben hisz az MSZP? Vagy az Együtt, amely (még Haza és Haladásként) elindult egy „forint-fillérre kiszámolt alapokat” követelő technokrata-szakpolitikus attitűdtől és a „szerzett jogokon” lovagló Szolidaritással, meg a zöld és öko-újbalos ex-LMP-sekkel összeborulva eljutott a magát az éppúgy definiálatlan MSZP-nek feltétel nélkül befekvő pozícióba. Akik hittek és talán még ma is hisznek bennük, azok valójában Bajnai és Oszkó egy évét respektálják, 2009 és 2010 tavasza között. Ám ez az akkori egy év nem követelt semmi olyasmit Bajnaitól, amire pedig alapvető szükség lett volna 2012-től kezdődően, és amiről kiderült, hogy nem az ő terepe: a nulláról építkező, kezdeményezőkész és széles körben hatni képes vezetőé.

Fokozottan igaz ez Mesterházy Attilára és az MSZP „törzskarára”: azt követően, hogy kitúrták Gyurcsányt, egyszerűen semmi sem jutott az eszükbe, öt egész év alatt! Emiatt tényleg csak azok követték őket, akiknek olyan erős szocializmus-nosztalgiájuk volt és annyira nem ismertek más világot, mint a kádári, hogy egyszerűen sem igényük, sem képességük nem volt egy objektív pillantást vetni „korunk Központi Bizottságára”.

És igen: a kitúrt Gyurcsány és a DK. Nekik csak egyvalamijük volt meg a sikeres politika eszközeiből: egy karizmatikus(nak hitt) vezető. Az összes többi hiányzott, legfőképpen azért, mert ez a karizmatikusnak mutatkozó vezető nem szereti a kötött, részleteiben is alaposan kimunkált program mentén, másokkal együtt való munkálkodást. Ő is „akcióhős” – ennyiben pedig „civil” is a politika világában. Igaz, hogy Orbán is „milliókat mozgat meg” egy-egy beszédével, azonban a szervezet igazából nem ezektől az „ünnepi, karizmatikus pillanatoktól” vált azzá, ami. Orbán fegyelmezett szervezetépítő is, aki hosszú távra tervez. Persze, ha kell, akkor rögtönöz is, ám még a rögtönzésére is ráépül végül egy azután végig is vitt stratégia. (Persze e stratégia minősége már más kérdés…)

A fentiekből jól látható, hogy nem volt egyetlen olyan szervezet sem, amelynél-amelyben ne hiányzott volna több alapvető tényező is. Nem csoda, ha semmi sem sikerült nekik.

A tanulság, hogy a közéletben a sikerhez az alábbiak együttesen kellenek:

  • Jól definiált és következetesen képviselt-követett célrendszer.
  • A célok eléréséhez szükséges eszközök és erőforrások: előzetes felmérés és a „lista” folyamatos „karbantartása”.
  • A szervezet és a tevékenység átgondolt és célszerű, a gyors cselekvést biztosító kiépítése, működése.
  • Egzakt döntési mechanizmus, amely természetesen a vezetési kompetenciákra épül.
  • Tiszta, fegyelmezett, teljesítőképes és folyamatosan visszaellenőrzött, kondícióban tartott belső hierarchia, amely a feladatok teljesítésére és nem csupán azok „megvitatására” szolgál.
  • A célrendszert képviselő és megjelenítő „arc”, aki a tudása, a vezetési-szervezési képességei és a teljesítménye alapján a szervezeten belül, majd azon kívül is elfogadott vezetője a szervezetnek.
  • A szimpatizánsokkal, az állampolgárokkal folyamatosan kapcsolatot tartó „kommunikációs team”.
  • Eredeti, a közéletben széles körben hatni képes témák, világos megfogalmazásban.
  • Fix, állandó „kötődési pontok”: folyamatosan működő fórumok, rendszeresen ismétlődő-felkereshető rendezvények, állandó online elérhetőség.

Ha valaki eredményes akar lenni a közéletben, akkor ezt a listát kell befutnia!

Az elején feltettük a kérdést, hogy akkor most az Élhető Zóna egy újabb Milla lenne-e? A választ nem nekünk, a szervezőknek kell erre a kérdésre megadnunk – de talán annyit elmondhatunk, hogy eddig még egyetlen, az utóbbi években indult közéleti kezdeményezés sem indult komplex stratégiai folyamatszervezéssel… Mi viszont igen!

Akkor tényleg „csak egy újabb Milla” lennénk?

Valami baj van!

2014.06.02. - Élhető zóna 2 komment

Egy ilyen új közéleti kezdeményezés kapcsán, mint ez a mi Élhető Zónánk, sokakban vetődik fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mi okunk is van erre? Nyilván sokakban az a gondolat ébredhet, hogy valamiféle szubjektív, politikai ízlésbeli motiváció áll emögött (pl. „utáljuk a Fideszt/Orbánt”), vagy netán kifejezetten valamely (nyilván ellenzéki) politikai erő ágensei vagyunk és ezért piszkálgatjuk honi viszonyainkat.

Nos, nem!

Jó lenne, ha így lenne: ha csupán egy jól teljesítő ország jól teljesítő kormányát/politikai elitjét kisszerűen maceráló izgágák önös akciójáról lenne szó, ám nem így van. Azért kell a közélettel foglalkoznunk, mert valami nagyon nincs rendben Magyarországon! És azért mi tesszük ezt szóvá, mert akiknek a dolguk lenne most és akiknek a dolguk lett volna korábban, más kormányok idején, azok nemigen vettek erről tudomást és egészen mással voltak elfoglalva. Leginkább a saját dolgaikkal, vagy egymással, miközben az ország (és annak gazdagsága) elképesztő dolgokat produkált.

Nem mondjuk, hogy a mindenkori kormányok ne vették volna észre, hogy baj van, ám ennek a bajnak a valódi okait nem értették meg. Csak a bajt látták és azt érezték, hogy ők nem tudnak azzal mit kezdeni – és ha marad és tovább növekszik ez a baj (a gazdaság gyengesége), akkor az egykettőre aláássa a hatalmukat is.

Innen eredeztethető az a demokrácia-korlátozó törekvés, amelyet az utóbbi években tapasztaltunk: ha korlátozzuk a hatalom hatékony ellenőrizhetőségét, akkor kitolhatjuk annak bukását is!

Az előbb azt írtam, hogy valami nagyon nincs rendben Magyarországon – de mi is? Nézzünk csak néhány egyszerű adatot!

A teljes magyar GDP 125.660 millió US $, az összes EU-GDP pedig 16.673.333 millió US $. Ezek szerint Magyarország az össz-eu-s GDP-nek csupán a 0,754%-át állítja elő. Ehhez képest a magyar népesség (9 908 798 fő) a teljes EU-népességnek (506 820 764 fő) már az 1,955%-a.

Mindezek alapján az egy főre eső magyar GDP az eu-s átlagnak csupán a 38,5%-a, azaz a magyar hatékonyságnál az EU átlagosan 2,59-szer hatékonyabban termel, egy főre viszonyítottan. És bár ezen helyzeten szépít az, hogy az eu-s átlaghoz képest kiugróan alacsony magyar foglalkoztatottsági arány miatt a magyar GDP-t összességében a magyar társadalom jóval kisebb százaléka állítja elő, mint egy átlagos eu-s ország esetében, így az egy dolgozóra eső hatékonyság magasabb a pusztán a GDP/lélekszám alapján kalkuláltnál, ám a mérleg másik serpenyőjében itt a tény, hogy a magyar GDP jelentős részét a nem magyar tulajdonú cégek termelik – így, ha eltekintenénk ezen „idegen attraktorok” GDP-termelésétől és csak pusztán a „nemzeti vállalkozásoknál” dolgozók által előállított GDP-vel kalkulálnánk, akkor az egy lakosra visszaosztott GDP-hányad bánatosan kevés lenne. Ugyanis – ez talán nem eléggé köztudott – a teljes termelési érték, a hozzáadott érték, a beruházások és az összes árbevétel felét1 a mintegy 18.000, a teljes magyar cégportfóliónak csupán a 3,3%-át kitevő külföldi tulajdonban lévő vállalkozás adja.

Igen: a cégek alig 3%-a tartja el felerészben Magyarországot!

Húha!

Mindez azt mutatja, hogy a magyar társadalom, úgy, ahogy ma van, önmagától csak valami olyan alacsony szinten tudná eltartani önmagát, amely csupán egy, még a jelenlegihez képest is sokkal alacsonyabb életszínvonalat fedezhetne.

De romboljuk csak még tovább a „jobban teljesítő Magyarország” központilag táplált illúzióját - nézzünk további adatokat!

Foglalkoztatottság Magyarországon: 56-60,9% (Ez utóbbi adatban azonban csalárd módon és nyilvánvalóan a kormányzati propaganda szándékával ott szerepelteti a magyar statisztika a teljességgel hatástalan, valódi értéket elő nem állító közmunkát is, továbbá azt a mintegy 600.000, magyarországi lakcímmel rendelkező munkavállalót, akik külföldön dolgoznak.)

Átlagos foglalkoztatottság az EU-ban:   66%

Ezek szerint a magyar foglalkoztatottsági arány mintegy 10%-kal van az Európai Unió átlaga alatt: a magyar adat 56-58% körül stagnál, az eu-s átlag pedig 66%-os. Ez már önmagában is elrémisztő, és komoly problémákra utal. Ám ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a magyar versenyszférában mindössze kb. 1,8 millió ember dolgozik – ők tartják el az egész országot, így a közszférában dolgozókat és a „közmunkásokat” is -, akkor látható a maga teljességében a magyar társadalom „életléptelensége”.

Nyilvánvalóan azért dolgozhatnak csupán ilyen kevesen „igazi”, azaz szabadpiaci munkahelyeken, mert egyszerűen kevés az ilyen munkahely. Ennek oka az, hogy a magyar vállalkozások gyengén szervezettek és alig innovatívak – ezek híján pedig nemigen vannak olyan termékeik és szolgáltatásaik, amelyek nagy volumenben és jó áron értékesülhetnének a világpiacon, stabil és nagyszámú munkahelyet biztosítva ezzel. Ha eltekintünk a Magyarországon működő külföldi tulajdonú cégeknél dolgozó mintegy 400.000 foglalkoztatottól, akkor az marad, hogy a teljes magyar tulajdonú versenyszféra mindössze kevesebb, mint másfél millió magyar munkavállalót tud eltartani. (Ráadásul e munkahelyek egy része is gyakorlatilag egy az egyben a multi beszállítója.)

És mit tesz ebben a szörnyű helyzetben a politikai hatalom? Igyekszik kikerülni a számonkérhetőséget és az ennek következtében őt nyilvánvalóan fenyegető leváltást, miközben sikerpropagandát folytat arról, hogy itt minden jó felé halad. Ó, nem: az eszébe sem jut, hogy (miután az ország elér tárta a fenti, igencsak kiábrándító adatokat) olyan közpolitikai programokat indítson be, amelyek alapvetően változtatják meg a magyar vállalkozáskészséget. Amit „vállalkozás-ügyben” tesz, az nem más, mint hogy a közpénzeket és eu-s forrásokat (természetesen ismét csak átláthatatlanná és ellenőrizhetetlenné tett módon) egy szűk, a politikával szimbiózisban élő gazdasági érdekkörhöz juttatja…

…Azt hiszem, már világos, hogy közéleti átláthatóságot és a közhatalom teljesítményelvű ellenőrizhetőségét meghirdetnünk nem valamiféle „elvi okból” kell, hanem azért, hogy megéljünk. Mármint mi, az ország – mert a polgazd elit jól megvan, köszöni! És marad is a gazdag és rosszul teljesítő politikai elit – szegény és leszakadó ország modellje mindaddig, amíg hatalom és állampolgár viszonylatában fennmaradhatnak a jelenlegi viszonyok.

 

 

 

1 Számszerűen (2012-es adatok): a teljes termelési érték 53%-át, a hozzáadott érték 49%-át, a beruházások 48%-át és az összes árbevétel 52%-át.

 

Közvetlen politika – közvetlen akciókkal

2014.06.01. - Élhető zóna 24 komment

„Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.”

Részlet Magyarország Alaptörvényéből – 2011. április 25.

 

A Fidesz mindent lehetségest megtett azért, hogy parlamenti választásokkal legalábbis igen nehéz legyen őt leváltani - ám azt már nem tudta és nem is tudja ellehetetleníteni, hogy az állam, a hatalom és az állampolgárok közötti alapvető felállást szabályozó törvények világában az elszánt és következetes állampolgárok közössége ne hozhasson alapvető és a Fidesz hatalmi hegemóniáját megingató fordulatot – ha úgy tetszik „felfordulást” az Orbán által 2009 őszén Kötcsén elképzelt „15-20 évig tartó centrális erőtérhez” képest. A közvetlen demokrácia lehetőségét és eszközeit még a Fidesz sem merte kiiktatni a magyar alkotmányos rendszerből, hiszen ezzel gyakorlatilag a népfelség elvét és a politikai hatalom állampolgári ellenőrizhetőségének gyakorlati lehetőségét tagadta volna meg – ami egyenlő lett volna magának a demokráciának a nyílt, intézményes felszámolásával. Eddig pedig egyszerűen nem lehet elmenni a huszonegyedik században az Európai Unióban.

Így viszont nem teljes a védőzár a Fidesz-hatalom körül: nem lehet a legalább elvi alapjaiban és alapvető gyakorlati technikáiban meghagyott demokráciával tartósan és valóságos gyakorlati eredményesség híján megtartani a hatalmat – ami egyenlő azzal, hogy a Fideszt is meg lehet buktatni, önkényeskedéseit meg lehet akadályozni, mégpedig nem is túlságosan nehezen.

…Ehhez csupán a hozzáférhetetlenné tett demokrácia ellenében a közvetlen demokrácia eszközeit kell bevetnünk!

Ez a gyakorlatban olyan népszavazás-kezdeményezéseket jelent, amelyekkel megteremtődnek az átlátható és a demokratikus mentalitású politikai szereplők által uralt közhatalom áthághatatlan keretei.

  • Ha legfeljebb két kormányzati ciklusban korlátozzuk az állam vezető posztjainak egy személy általi betölthetőségét.
  • Ha a népszavazások eredményeként törvényben rögzíttetjük az országgyűlésünkkel, hogy a magyar állam, a magyarországi önkormányzatok és az állami szervek működésére és gazdálkodására vonatkozó minden információ nyilvános, akkor ezzel ellehetetlenítjük az eddigi, a pártelitek és gazdasági holdudvaraik érdekeit követő hatalmi és közpénzkezelési gyakorlatot.
  • Ha egy meghatározott időre elzárjuk a közhatalmi pozíciókból azokat, akik személyesen vettek részt hatalommonopolizáló politikai törekvések megvalósításában, akkor ezzel egy, a demokráciára veszélyes gondolkodásmódot tartunk távol a közélettől és a hatalomtól.

E két célt követve megfontolásra javasolunk három konkrét, a magyar alkotmányossággal és a törvényi szabályozással összeférhető népszavazási témát. A következőkben ezeket fejtjük ki részletesen – természetesen az nyilvánvaló, hogy a konkrét népszavazás-kezdeményezést nem ebben a „terjengős” és nehezen emészthető szövegezéssel fogjuk megtenni!

Magyarország, a halálzóna?

2014.05.31. - Élhető zóna 97 komment

Mára Magyarország vált az Európai Unió legperspektívátlanabb országává. Az életszínvonal és az egy főre eső GDP ugyan még nem a legalacsonyabb – ám már csak csupa „balkáni” ország van mögötte. És hogy ez a helyzet biztosan nem fog javulni a következő években sem, azt „garantálja” a vészesen alacsony beruházási ráta… „Ezzé lett magyar hazátok!”

Az emberek pedig a lábukkal szavaznak arról, hogy vajon valóban „jobban teljesít-e Magyarország”? A válasz egyértelmű NEM! Leginkább azok mennek el, akik pedig a legtöbbel járulnának hozzá az ország fenntartásához és fejlődéséhez: azok, akik piacképesek a nemzetközi versenyszférában is. Elmennek, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tartják azt, hogy Magyarország élhetővé válna, akár egzisztenciális, akár morális téren.

Ugyan ki változtatna a jelenlegi tendenciákon?

Az utolsó illúziók is lehorzsolódtak mára: a némelyek által a változás zálogának képzelt/hinni akart „demokratikus ellenzék” összeomlott. Nem tudott semmi olyat tenni, mondani, amely valódi kiutat jelentene, nem volt sem kezdeményezőkész, sem fantáziadús, sem intelligens, sem vonzó – hiteles pedig végképp nem. Nem is mentek el szavazni azok, amik pedig egyértelműen hívei lennének egy valódi változásnak, ami természetesen csakis a huszonegyedik századba való belépést jelenthetné, nem pedig valamiféle „nemzeti álomalternatívát”, keleties lózungokkal takart fejletlenséget.

A kormánypártokkal nyilvánvalóan nem érdemes foglalkoznunk, hiszen attól a politikai erőtől értelmes ember nem vár semmi jót, amely a teljhatalom birtokában négy évig csak a maga hatalmát erősítgette és amely stagnálásban tartotta az országot (már ahol nem rombolt rajta!), és amelyik most is csak azt ígéri, hogy „Folytatjuk!". Azok a pártok pedig, akik ellenzékiként demokratának hirdetik magukat, korábban szintén voltak már hatalmon, különféle konstellációkban: 1990 előtt állampártként, aztán pedig még összesen 12 évig, az azóta szublimált szabad demokratákkal együtt. Láttuk, megtapasztaltuk, mire voltak képesek – illetve, hogy mire nem. Még most, a „végveszély” pillanatában is csak az egymáshoz képest való pozícióhajszolással voltak elfoglalva, mintha még mindig azon menne a bruszt, hogy ki hányadik lesz közülük az MSZMP Központi Bizottságában.

Van még ugyan két parlamenti párt: az LMP és a Jobbik, de az előbbi Schiffer András magánbulija, az utóbbi pedig maga a zűr- és elmezavar. Ugyan, ki és miért hinné el róluk értelmes emberként, hogy éppen ők „a Haza megmentői” és a magyar siker letéteményesei?

Igen, az illúziók kora véget ért: nincs már semmi más, amiben bízhatnánk, mint a saját kezdeményezőkészségünk! Ha mi, akik az ország gazdasági-szellemi téren legaktívabb, fiatalos és dinamikus polgárai vagyunk, sem tudunk a magunk erejéből új paradigmát felállítani és arrafelé terelni a magyar közéletet, akkor ott a dolgok vége… Akkor még talán elmehet az országból újabb hatszázezer ember – a többiek pedig maradnak és vegetálnak és jobb, ha felkészülnek az Új Szovjetunióhoz való valamiféle csatlakozásra, mert valódi világpiaci teljesítőképesség híján úgyis csak ez lehet az út. Az EU-nak nem kell egy mamlasz szegényház – viszont pontosan ez az, ami tökéletesen passzol majd Közép-Ázsiához! Néhány év múlva pedig nézhetnek a maradék magyarok, hogy miképpen történhetett ez meg ezzel a köztudottan tehetséges néppel?

Szóval, mindazoknak, akik mégsem az Eurázsiai Unió alattvalóiként képzelik el a jövőjüket és akik készek is azért legalább valami minimálisat tenni, hogy ne Kazahsztán legyen itt a bezzegország, ezennel kinyitunk egy lehetőséget, amely a „magyar halálzónát” élhető zónává alakíthatja. Állampolgári közösséget szervezünk, amely aztán állampolgári kezdeményezések útján képes lesz átformálni az országot és annak belső szabályait – annyira, hogy az ország és az érvényesülés alapjaivá a tudás, a teljesítmény és a versenyképesség váljanak.

Minden közösség, amely sikeres, éppen ezekre az alapelvekre építette fel önmagát – akik pedig másmilyen alapelveket választottak (vagy: választtattak velük és ők ezt hagyták), szegények, stagnálnak, és sikertelenek. (Olajfejedelemségekkel kéretik itt nem előjönni, mert a példa olaj híján nem másolható!)

Itt a blogon találtok három témakört, melyeket most „bedobunk a köztudatba”, hogy kezdjék el azt átformálni - és hogy e témák, gondolatok és javaslatok mentén kialakuljon egy közösség, amely a jelenleg politikailag hontalan, mert minőségre vágyó honfitársaink érdekeit képviselni. Nincs mire és kire várni, mert aki csak várni tud, az hiába vár! Új viszonyokat csak a személyes és szervezett aktivitás teremthet.