Ez az elemzés Heindl Péter Hogyan tovább? című, a saját blogján február 16-án megjelent írására reagál. Azért foglalkozom Heindl posztjával, mert az megjelent a DEMOSZ honlapján is (http://demosz.org/hogyan-tovabb-1-0/). Így, e szervezet tagjaiként szükségesnek tarjuk hogy ezzel kapcsolatban nyilvánosságra hozzuk saját közösségünk, a Progresszív Blog és az Élhető Zóna Projekt véleményét.

Heindl maga is „vitatkozásra szánt munkaanyagként” definiálja írását – akkor hát vitatkozzunk!:-)

Mivel a vitaanyag meglehetősen terjedelmes, ezért azt találtam célszerűnek, hogy itt közlöm Heindl eredeti szövegét és ahhoz szakaszonként fűzöm hozzá a megjegyzéseimet.

A posztban szándékosan fogalmaztam olykor sarkítottan – és olykor keményen, vagy épp ironikusan: egyrészt, hogy ezzel is érzékeltessem néhány fontos kérdésben a (célszerűségből követező) véleményeltérést, másrészt hogy magam is vitára inspiráljak. (A poszt címe is ironikus utalás Marx A gothai program kritikája c. munkájára.)

Hogyan tovább?

(vitatkozásra szánt munkaanyag)

Tüntetünk, villámcsődületeket, performance-okat szervezünk. Egyiket a másik után. Nagyon élvezzük őket, de mintha ezen túlmenően nem nagyon látnák, mire is jó ez az egész. Hogyan szűnik meg ettől a korrupció, a jogfosztás és az elnyomás? Hogyan bukik meg az illiberális állam? Kell még ehhez valami, vagy talán ennyi talán is elég?

Jó. A kormánypárt népszerűsége fokról fokra csökken. De mint ha a „demokratikus oldal” népszerűsége nem nőne. Csak a Jobbik erősödik, azt pedig bajos lenne a demokratikus oldal részének tekintetni. Egyáltalán: van demokratikus oldal? Ki mellé állhatunk, kit támogathatunk a közéleti aktivitásunkkal? És mit tehetünk még a demonstráláson kívül ahhoz, hogy végre egy virágzó, szabad, szolidáris és demokratikus ország polgárai lehessünk e hazában?

Ezen a hétvégén Szegeden kerül sor a DEMOSZ (Demokratikus Mozgalmak és Szervezetek) első vándorgyűlésére. Az alábbi szöveg morfondírozás is egyben a rendezvény céljaival kapcsolatban.

Mi hát a cél?

A fő cél a szabadság, jogegyenlőség és a társadalmi szolidaritás értékein alapuló liberális demokrácia megvalósítása. A „Nemzeti Együttműködés Rendszere” névvel illetett orbáni illiberális politikai rendszert pedig fel kell számolni.

Nem definiálja a szerző, hogy:

• Mi is a demokrácia és annak leglényege? (A demokrácia lényegéről – és a demokráciát az autokráciától alapvetően, paradigmájában és strukturálisan megkülönböztető jellegzetességéről - alább lesz még szó.)
• Miért nem sikerült az 1989 és 2010 közötti években szilárd demokráciát létrehozni?
• Amíg e kettőt nem tisztázzuk, nagyon könnyen lehetséges, hogy újra elkövetjük a korábbi hibákat.

Mire van szükség ehhez leginkább?

Először még sokakat meg kell győznünk arról, hogy ez lehetséges. Aztán pedig el kell értünk, hogy minél több polgártársunk vegyen részt a demokratikus közéletben. Nem kell mindenkitől azt várni, hogy aktivista mozgalmárrá váljon! Viszont legalább azt el kellene érni, hogy sok, a közéletből kiábrándult és passzívvá vált, de alapvetően mégiscsak demokrata beállítottságú polgártársunk figyelme újra a közélet felé forduljon. El kéne érni, hogy minél többen vegyenek részt a közügyek megvitatásában, hogy minél többen nyilvánítsák véleményüket petíciók aláírásával, demonstrációkon való részvétellel, vagy – majdan, amikor ennek a lehetőségét már kiharcoltuk – a különféle, korrekt szabályok szerint zajló választásokon, népszavazásokon való részvétellel. Úgy, ahogy az működő demokráciákban szokás.

Mindenek előtt tisztázzunk itt egy, az ellenzéki-alterantív-civil közegben szinte általános, közkeletű tévedést. A magyarok nem „kiábrándultak” a közéletből: abban az elmúlt ezer évben gyakorlatilag sosem vettek részt. Itt persze részvétel alatt folyamatos jelenlétet kell érteni, nem pedig azt a néhány forradalmat, amelyben egyébként az akkori magira lakosság számszerű többsége részt sem vett, legfeljebb elszenvedte azt. Ehhez hasonlóan az sem igaz, hogy „passzívvá válta” a magyarok: hiszen soha nem is voltak aktívak – egyszerűen nem termelték ki a magyar évszázadok azt a közösségi tudást (szakkifejezéssel: azt a társadalmi stratégiát), amelynek szerves eleme lett volna az egyéni és közösségi érdekérvényesítési eszközök sorában a közéleti aktivitás.

Ebből következően igen komoly, objektív módszertani akadályai vannak annak, hogy a polgárokat (akiknek többsége egyébként mentalitásában nem polgár, hanem „etatista alattvaló”) társadalmi-közéleti aktivitásra ösztönözzük: nem tudják, mert sohasem tanulhatták meg azt, hogy mire is jó a közélet és hogy miképpen kell azt jól, célszerűen csinálni, tekintetbe véve a saját hosszabb távú érdekeiket is.

Az említett történelmi okok következtében) Magyarországon a közéleti aktivitás csupán szubkultúra-jelenség, ráadásul a közéletben aktív szubkultúrák típusaiban, motivációiban és elképzeléseiben is óriásiak a különbségek! Innen rövid úton eljutni/eljuttatni a társadalmat a tömeges, önálló és adekvát¹ közéleti aktivitásig több mint kétséges projekt!

További probléma az elgondolással az, hogy az „el kéne érni, hogy minél többen vegyenek részt a közügyek megvitatásában, hogy minél többen nyilvánítsák véleményüket” egyszerre két kívánalmat is megfogalmazó óhaja

• nem nevez meg konkrét módszert arra, hogy mivel is lehet elérni a tömegek aktivizálódását – éspedig gyorsan,
• nem számol azzal, hogy egy, a megalapozott véleményformálásban járatlan tömeg ugyan miféle véleményeket nyilvánítana ki és ennek vajon mik lennének a következményei?

Ez így egyrészt kevés, másrészt nem segíti a demokrácia egyik igen fontos tényezőjének az érvényesülését, éspedig a kompetenciaalapúságot. Ne feledjük: a demokrácia csak azokban a társadalmakban képes jól működni, amelyekben az emberek zöme rendelkezik azokkal a polgári mentalitáselemekkel és azokkal az állampolgári kompetenciákkal, amelyek nélkül aligha lehetséges a 21. században adekvát döntéseket hozni, amelyek nélkül csak „syrizálódni”-„podemosizálódni”² lenne lehetséges! Ha egy társadalomban nincs meg ez a tömeges tudás, akkor szükség van olyan mechanizmusokra, amelyek ezt legalább részben pótolják és egyidejűleg segítik e kompetenciák megszerzését, azaz a demokratizálódást is.

A fentiek alapján arra nem alapozhatunk, hogy

• kellően rövid idő alatt (hogy a NER bukása kellően hamar eljöhessen),
• a NER-en belül élve (amely rendszer kifejezetten akadályozza és sorvasztja a demokratikus kompetenciákat)

nagyságrendbeli és tömeges demokratikus kompetencia-növekedést lehet elérni – így egy ilyen vágyra politikai stratégiát sem szabad alapozni!

…Akkor mégis, mit tehetünk, ha egyszer a magyar társadalomban nem léteznek és nem működnek olyan spontán folyamatok, amelyektől a demokratikus kompetenciákat fejlesztő hatást várhatnánk?

Itt kell beszélnünk arról, hogy olyan, hogy „a magyar társadalom”, vagy „a magyar értékrend, gondolkodásmód, társadalmi stratégiák”, nem létezik: Magyarországon legalább négyféle alapvető ilyen magatartásmodell él egymás mellet és egymás ellenében – és e négy két csoportra osztható. A négy csoport az alábbi:

1. Meritokrata

------------------------------ Érték- és érdekhatár

2. Elitista
3. Etatista
4. Deprivált

Az említett, e négyet két csoportra osztó határ az 1. és a 2. között húzódik: amíg az 1. csoport tagjai értékrend és érdekek tekintetében egyaránt a liberális demokrata és piacgazdasági, valamint teljesítményalapú társadalmi paradigmához vonzódnak, addig a másik három csoportba tartozók (mindegyik a maga módján) egy kontraszelektív, a pozíciókat és az erőforrásokat nem (feltétlenül) a személyes teljesítmény szerint, hanem valamilyen más gyakorlat alapján juttató paradigma képviselői. (Annak ellenére is kontraszelektivitás-pártiak, hogy a 3. és 4. csoportba tartozók többségének a valódi, hosszabb távú érdekei egyértelműen az erőforrásokat bővebben megtermelni képes teljesítményalapú paradigmához fűznék őket – hiszen csak egy teljesítményalapú társadalomban és gazdaságban nyílhat valóságos esélyük a felemelkedésre…)

Anélkül, hogy belemennék a négy csoport részletes ismertetésébe – ami, azt hiszem, e körben feleslege is lenne - , alaptételként kijelenthető, hogy a „meritokraták” csoportja gyakorlatilag megegyezik a szó igaz értelmében vett demokratákéval: hiszen ugyebár a demokrácia az a társadalmi formáció, amelyben (ellentétben az autokráciákkal) nem kontraszelektív elvek és gyakorlat szerint, hanem teljesítményalapokon preferálunk és emelünk pozíciókba embereket.

Tulajdonképpen ez volt a demokrácia nagy újítása: hogy – legalábbis az elvi esélyek terén - nem az számít, hogy ki vagy, hová születtél, kivel vagy jóban, miben hiszel, milyen az etnikumod, stb., hanem az, hogy mit tudsz és ez szabja meg a társadalmi státuszodat – illetve erre támaszkodva változtathatsz a státuszodon.

Tudom, vannak sokan olyanok, akik ennél több „jólét-garanciát” akarnak – és vannak sokan olyanok is, akik ellenszenvesnek találják a szemükben „teljesítménykényszeres” meritokrata modellt. Ők az egalitarianizmus hívei és enne megfelelően az akár a képességek és a munka által elért kimagasló jóléttel szemben is averzióik vannak. Azonban – ha jobban belegondolnak - ők is beláthatják, hogy:

• az egalitarianizmus kontraszelektív, és mint ilyen, a kontraszelekció-ellenes demokrácia elvét sérti, és kifejezetten az etatizmus felé mutat –az etatizmusból pedig rendre ki szokott nőni a bürokratikus elitizmus, azaz egy antidemokratikus politikai hatalom,
• a kimagasló teljesítmények kimagasló premizálása elleni fellépés pedig innováció- és hatékonyságrontó, azaz közvetetten jólét-romboló dolog.

Azaz: a kérdés – hogy lehet-e egalitárius egy demokrata? – legalábbis felvethető. Azonban nem most van itt az ideje ennek a vitának… Továbbá: mindezt természetesen nem a társadalmi szolidaritás elleni érvként írtam le, hiszen a szolidaritásnak alapvető szerepe van abban, hogy származástól függetlenül bárki a gyakorlatban is befuthassa azt a pályát, amely „benne van a génjeiben”, még akkor is, ha a szocializációs közege ehhez sem gondolkodásmódbeli, sem tudásbeli, sem anyagi eszközöket nem lenne képes biztosítani. A demokráciát ugyanis éppen azért is hoztuk létre, hogy kontraszelektáló társadalmi és szociális hatásoktól mentesen bontakozhasson ki a tehetség – hiszen így juthat a legtöbb erőforráshoz az egész társadalom! Ekként a demokrácia nem csak annyi, hogy mindenkinek garantáljuk az egyenlő jogokat: a demokrácia az, amikor a társadalmon e jogok mellett belül olyan mechanizmusokat is működtetünk, amelyek révén – mondhatni – az adott közösség a lehető legjobban gazdálkodhat a „tehetséggénjeivel”.

Hogyan lehet bárkit is meggyőzni a közéleti aktivitás értelméről?

Erre igen egyszerű a válasz: az emberekre hatni képes közéleti szereplőkkel, akik új, vonzó, élhető, garanciákkal ellátott és egyben adekvát társadalmi paradigma-ajánlattal állnak elébük.

„Ebben a szabadsághiányos rendszerben – az orbáni „illiberális” rezsimben – olyan mozgalmat kell szervezni, amelyik képes az érdeksérelmeket szenvedett személyeket és társadalmi csoportokat segíteni érdekeik megfogalmazásában és amely képes arra, hogy szolidaritást vállalva velük segítse őket az érdekérvényesítésében is. Segítse őket, de nem valamiféle „kijárós”, paternalista módon. Hanem az egyéni és kollektív szabadságjogok érvényesítésén keresztül. Még hozzá az együttműködés olyan keretei között, melynek során az érdeksérelmet szenvedett csoportok tagjai egyenrangú partnerek és nem segítségre szoruló gyermekek. Ehhez fórumokat kell teremteni a problémák feltárásához és megvitatásához és a megoldás érdekében elvégzendő feladatok megfogalmazásához. Nyilvános rendezvényeken, nyilvános Facebook-oldalakon, vagy a média vitafórumain biztosíthatunk erre lehetőséget. Aztán a jogi és politikai érdekérvényesítés eszközeivel kell folytatnunk az érdekharcot. Amikor csak mód van rá, a nyilvánosság előtt. A nyilvánosság erő.”

Ez bizony nem így működik: egy politikai erő sokkal több és más is, mint az egyes társadalmi csoportok és részérdekek képviselője és kijárója. Ez – például – szakszervezeti feladat, nem pedig politikai. A politika feladata ugyanis a társadalom szervezése, nem pedig a csoportérdekek kiszolgálása: a politika nem úgy épül fel és nem is úgy „jön létre”, hogy az egyes részérdekeket összeadjuk és megpróbáljuk egy halmazzá gyúrni – ami úgyis reményetlen…

A politika ezzel épp ellentétesen működik és hat: megfogalmaz és képvisel egy paradigmát, egy társadalomképet, amelyen belül lehet részérdekeket lokalizálni.

Ha a magyar társadalom és az abban élő emberek zöme és az abban létező csoportok képesek lennének arra, hogy egy szerves társadalmi kooperáció és érdekegyeztetés révén „maguk működessenek adekvát politikát”, akkor mi most nem kellene hogy politikával foglalkozzunk, mert megtenné ezt maga a társadalom. Ez az északnyugat-európai modell – amelynek egyéni és társadalmi előfeltételei, mint fentebb már írtam, egyáltalán nem adottak a magyar közegben. Egy ilyen társadalomban nemigen lenne NER és nem lehetne olyan annak „ellenzéke” sem, mint amilyen a „mainstream’ pártok zöme: mindent nem engedné a társadalom.

Ráadásul a szerző által „érdeksérelmet szenvedett csoportoknak” elnevezett és általa „egyenrangú partnereknek” vágyott érdekkörök „érdeksérelmeinek” egy nem kis része, mondhatni, nem is jogos, vagy a jelen helyzetben inadekvát, hiszen vagy egy finanszírozhatatlan jóléti rendszer tovább nem működtethetőségéből következtek az érdeksérelmeik (ami azt jelenti, hogy ezen érdekek kiszolgálása csak a társadalom zömének további sérelme árán lenne kielégíthető), vagy pedig ezen érdekeik eleve a társadalom zömének érdekei ellenében lettek általuk megfogalmazva. Ezek nyilvánvalóan nem legitim érdekek – vagy pedig egyszerűen a magyar társadalom erőforrás-hiányossága okán nem finanszírozhatók.³

Ezen kívül módszertani és szervezési szempontból sem megfelelő ez a szervezetépítési koncepció, mivel egy efféle „részérdek-vitafórum” elkerülhetetlenül káoszba és veszekedésbe fulladna egy, a demokratikus ösztönökkel hadilábon álló és erősen atomizált – mondjuk ki: társadalmi stratégiáiban meglehetősen önző, az egyéni ügyeskedésre, alkukra és különutakra alapozó - társadalomban. Egy gyakorlatilag még nem is létező, így befolyás, szervezőerő és a vitatkozók szemében autoritással nem rendelkező szervezet egy ilyen vitafórumot egyszerűen nem lenne képes koordinálni és mediálni – mert akik sértve éreznék magukat (mivel „nem kapták meg a nekik járó igazságot”) egyszerűen a többiekre csapnák az ajtót. Számos hasonló kezdeményezést láttunk már Magyarországon: mind kudarc lett!⁴ Többedszerre írom le: ehhez még egyszerűen nem elég fejlettek a demokrata kompetenciáink.

„Különösen akkor van szükség erő felmutatására, amikor az érdekharc a szabadságjogokat korlátozó állam ellenállásába ütközik. Bízhatunk abban, hogy a társadalmi csoportok érdekérvényesítésének segítésével egyre szélesebb körűvé válhat a politikai érdekharchoz szükséges társadalmi együttműködés. Bízhatunk abban, hogy a nyílt, demokratikus diskurzus fórumainak kiépítésével, a civil részvételre épülő érdekérvényesítési mechanizmusok kialakításával és működtetésével, továbbá az érdekharc konfliktusainak, kisebb-nagyobb győzelmeinknek a közvélemény előtti prezentálásával, ezáltal a közbeszéd „tematizálásával” egyre többek érdeklődését lehet felkelteni, s egyre többen vonódhatnak be a diskurzusban egyenrangú, szabad polgárként – és nem valamiféle katonás pártutasítások végrehajtóiként! – a demokratikus mozgalom munkájába. S eközben talán egyre többekben tudatosulhat az is, hogy a mindennapi gondok, érdeksérelmek súlyossága szorosan összefügg az egyéni és kollektív szabadságjogok érvényesíthetőségével.”

...Szintén ide kapcsolódik az írás vége felé található alábbi bekezdés is – így arra is itt reagálok:

„Nagyon fontos hangsúlyozni a hálózatot alkotó helyi csoportok autonómiáját! Bármelyik helyi csoport kezdeményezheti a programalkotást, fontos ügyek vitelét, aztán a többiek betársulhatnak, ha akarnak. Nyilván, ha többen közösen lépnek fel, akkor az hatékonyabb. Egyedül is fel lehet lépni azonban, és kisebb-nagyobb csoportösszefogásokban is. Az is lehetséges, hogy valamelyik helyi kezdeményezés elér valamilyen eredményt, amire aztán egy másik helyi kezdeményezés, vagy akár nagyobb összefogás támaszkodhat. No meg olyan is előfordulhat, hogy valaki, vagy valamely helyi csoport csinál valamit, amivel mások nem értenek egyet, és ezt meg is mondják. De ez nem szabad, hogy „örök-haragot” eredményezzen! Ha valamiben nem értünk egyet, más területen még lehet közöttünk együttműködés. Hasonló ez a parlamenti pártokkal való együttműködéshez. Lehet, hogy valamiben nagyon nem értünk egyet, és azt folyamatosan hangoztatjuk is. Nem vagyunk egyformák, ugye, nincs ezzel semmi baj! A nyilvános vitatkozás amúgy konstruktív kommunikációs forma. Tisztulnak az álláspontok, akár közeledhetnek is egymáshoz.”

A magyar hagyomány az a társadalmi érdekcsoportok (és: egyének) érdekérvényesítésében, hogy megpróbálnak különalkukat kötni a hatalommal (ami a történelmünk során általában egyet jelentett valamely, a „a szabadságjogokat korlátozó állammal”): ez szinte „ösztönszinten” működik. Éppen ezért NEM BÍZHATUNK abban, hogy egy magára utalt társadalom és abban az egyének és érdekkörök majd egy „közös érdekharcba” kezdenek és ennek során „érdekérvényesítési mechanizmusokat alakítanak majd ki”. Tematizálni sem fognak – hiszen mindenki (az említett „ösztön” miatt) csak a maga témáját fogja fújni és annak keres (akár a többiekkel szemben is) prioritást. Avagy: vajon láttunk-e már az elmúlt évekből arra példát, hogy részérdek-képviselők hatékony és tartós, komoly közös eredményeket produkálni képes mozgalomba tömörültek? Nem, ilyen példa nincs – ez pedig intő jel kell hogy legyen!

Nem, nem fog „egyre többekben tudatosulni az is, hogy a mindennapi gondok, érdeksérelmek súlyossága szorosan összefügg az egyéni és kollektív szabadságjogok érvényesíthetőségével”, mert a saját problémájukba vannak belekövülve és onnan maguktól - azaz külső hatás híján- nem jönnek ki. (A hatalom pedig rá is fog játszani erre a „magyar ösztönre”: ezt láttuk már az oktatási reformmal szembeni diáktüntetések kapcsán is igen szépen működni!)

Az előbb azt írtam, hogy „külső hatás híján” ez lesz a forgatókönyv – és itt kell reagálnom a szerzőnek a „katonásságot” elutasító, pejoratív módon használó kijelentésre. Ha ez az új politikai közösség nem válik egy bizonyos értelemben „katonássá”, akkor egészen biztosan sikertelen lesz: rövid és dicstelen pálya után szétoszlik majd!

Egy, a Fideszhez hasonlóan jólszervezett erőt csak egy még szervezettebb képes legyőzni – a szervezettség pedig a politikában nem megy „civilként”, mert a szervezettség azt jelenti, hogy koherens folyamatban és konzekvensen végigvitt stratégiában gondolkodunk, nem pedig csupán akciókban, a szabadidőnkben.

Akár akarjuk, akár nem, ez bizony meglehetősen „katonás rendet-rendszert” jelent! A katonásság számomra egyébként sem a parancsnoki önzésből kiadott és a bakák által vakon követett „rendet” jelenti: a katonásság számomra azt jelenti, hogy a legitim céljainkból és a valós helyzetből kiindulva, ésszerű, célszerű és szükségszerű stratégia alapján hozunk adekvát döntéseket – és ezeket együtt, következetesen, indokolatlan egyéni dacoskodástól-arcoskodástól mentesen végrehajtjuk.⁵ Ha bármi mást teszünk, ha nem ezt a módszert követjük, akkor kár is belefogni… Avagy: hozzon bárki más, a valóságban bizonyított és hosszú távon is pozitív eredményeket produkáló módszer – és meghajlok előtte! De ha nem tud ilyet, akkor arra kell kérnem, hogy kövesse a közös cél érdekében az általam javasolt módszereket!

Ki fogja ezt a munkát elvégezni és miből?

A szervező-koordinátori munkát a szabadság és szolidaritás elve alapján álló aktivisták helyi csoportjai végezhetik el. A csoportokban együttműködve sok munka elvégezhető szabadidőben, puszta lelkesedésből. Sikeres működés esetén pedig egyre több szponzorra – hazai és külföldi magánszemélyek, gazdasági vállalkozások, NGO-k adományaira – lehet számítani a mozgalom céljainak támogatásához. Ezekből a támogatásokból aztán finanszírozható a professzionális szervezői és jogi munka és biztosíthatók a mozgalom működésének technikai feltételei. Nagyon fontos: A támogatások forrását és annak mértékét soha nem szabad eltitkolni, a támogatások felhasználásával pedig a nyilvánosság előtt el kell számolni. Nem engedhető meg, hogy a demokratikus jogállam megteremtéséért folyó mozgalmi tevékenységet ugyanúgy maffiamódszerekkel kelljen finanszírozni, mint ahogy az a parlamenti pártok túlnyomó részének működését illetően a rendszerváltástól máig történik és ami az egyik döntő oka lett az „illiberális” maffiaállam kialakulásának.

Ezzel el is érkeztünk a „politikai termék” azaz a társadalom (és elsősorban a politikai célcsoportjaink) számára felkínált politikai ajánlat és annak PR-e témaköréhez – ismét valami, amit „civil, alternatív, aktivista körökben” sokan biztosan idegenkedve hallanak-olvasnak.

Tömegszervező ereje a politikában két dolognak van-lehet:

1. a társadalmi paradigmának
2. a politikai vezetőnek

Minden más – imázs, támogatás, anyagi és szavazói bázis – ezen a kettőn alapszik, ha e kettő közül bármelyik hiányzik, akkor erősen kétséges a győzelem esélye.

A vezetőkről e pillanatban semmit sem mondhatunk – de a termékkel foglalkoznunk kell! Le kell írnunk azt a társadalmi paradigmát, amelyet képviselünk és írnunk kell a társadalom (és elsősorban a politikai célcsoportunk) számára felkínált politikai termék álalunk történő megvalósításához csatolt garanciáinkról is. Ez utóbbi azért elengedhetetlen, mert ez egy „szisztematikusan bizalomhiányos” társadalom, amiből pedig az következik, hogy komoly politikai előny és vonzerő, ha valaki bizalmi és garanciális ajánlattal is rendelkezik a politikai terméke mellé.

Nálunk maga a politikai termék és az azzal kapcsolatos garanciák szerves egységet alkotnak – erről szól az általunk kidolgozott Élhető Zóna Program. Ez a „Konstruktív társadalom + produktív gazdaság”, valamint az ennek megfelelő „Kompetencia- és teljesítményalapú demokrácia + Tudásalapú piacgazdaság” paradigmáját jelenti, amely mellé intézményes garanciákat rendelünk, amelyek a kormányzás közérdekűségét, az átláthatóságot és az antikorrupciót alkotmányos és intézményes alapok, valamint az ezekkel rendszerbe szervezett automatizmusok által biztosítják.

Milyen hazai politikai erők lehetnek a helyi csoportok szövetségesei?

A paradigmánkból egyenesen következik az, hogy kik lehetnek a szövetségesek: azok, aki egyetértenek ezzel a paradigmával ÉS vállalják a hozzájuk tartozó garanciákat is.

…Jelenleg nem létezik ilyen számottevő politikai erő Magyarországon! Így a „potenciális partnerek” további elemezgetése-boncolgatása teljesen hiábavaló lenne… („Who the fuck is Mesterházy Attila, or the LMP?” – mondaná erre dajcstomika.) Hiszen a magukat „demokratikusnak” nevező ellenzéki pártok sem demokratikusak: ugyanis jelenleg nem létezik olyan párt Magyarországon, amelyet a vezetői ne tartanának a saját hitbizományuknak és amelyet a teljesítményre való nyitottság jellemezne. Egyik párt sem úgy működik, hogy a személyes teljesítmény alapozza meg a bizalmat – és persze a pozíciót is: valójában ezek az egy akolból származók gittegyletei, ahol (a belső pozícióharcok ellenére is) „a kör megtartása-megvédése” az elsődleges cél. Ráadásul mindeme pártok kényesen kerülik a teljesítménykontrollt: például létezik olyan közöttük, amelynek a vezetése nemrégiben önmaga eddigi politikai tevékenységére „megszavazott magának egy négyes alát” – mindezt az után, hogy a szavazói támogatottságuk két éve képtelen elmozdulni a 2-3%-os mezőből és hogy ennek következtében fél éven belül három választáson is megbuktak!

…Igazán nem tudom ezek után, hogy e pártok vezetői mit gondolhatnak a maguk társadalommal szembeni felelősségéről? Azt viszont tudhatjuk, hogy így nem jelentenek valódi ellenparadigmát a Fidesszel szemben – viszont szemben állnak a mi fent leírt paradigmánkkal.

Természetesen az lenne a jó, ha minél nagyobb politikai erőt tudnánk felmutatni, és ehhez minél több politikai szövetségest tudnánk megnyerni.

Kivéve a terroristákat. A Molotov-koktélos „Magyarok Nyilaiból” nem kérünk. No, meg a rasszisták pártjából, a Jobbikból sem kérünk.

A Jobbik, mint párt és annak pártelitje nyilvánvalóan rasszista – ám ez korántsem igaz a teljes támogatói bázisra! Egy elég nagy kör ebből a támogatói bázisból csak egy sikeres és biztonságos, azaz élhető Magyarországot szeretne és szeretne olyan kormányt, olyan politikusokat, akikben bízhat.

Mivel e jelenleg a Jobbikot támogató állampolgárok nem túlságosan járatosak politikai, társadalmi és történelmi kérdésekben és inkább alapszik a támogatásuk vágyakon, mint ráción, így elsiklanak/el tudnak siklani a Jobbik valóságos milyensége felett. Ők csak „bízni és remélni” akarnak – és jelenleg nincs más, számukra „bizalom- és reményképes”, még a gyakorlatban-hatalomban le nem járatódott párt a palettán. Ha majd leszünk – és olyanok leszünk, amilyeneknek a fentiek alapján lennünk kell – akkor ezek a mai Jobbik-hívek tömegesen fognak átpártolni hozzánk! (És ezzel meg is szűnik a szélsőjobboldal hatalomközelbe kerülésének esélye…)

Fontos szövetségeseink lehetnek a különféle civil szervezetek, beleértve az érdekképviseletet ellátó szervezeteket, és az egy-egy politikai ügy képviseletére létrejött szervezeteket is.

De mi légyen a legutóbbi választásokon indult pártokkal, ezen belül a parlamenti ellenzék pártjaival?

Tudjuk, hogy a parlamenti képviselőket az EBESZ által tisztességtelennek nyilvánított választási rendszerben választották meg. Ebből következően a törvényhozás munkájában való részvétel nem legitim népképviseleti tevékenység. Bárki mondja is az ellenkezőjét: A jelenleg parlamenti képviseletet vállaló ellenzéki pártok a törvényhozásban való részvételükkel a rendszert legitimálják.

És az emberek nem hülyék. Jól tudják, hogy a súlyos, jogfosztó hatalmi visszaélések sem most kezdődtek. Jól tudják, hogy a jelenlegi rendszer kialakulásáért a parlamentben jelenlévő ellenzéki képviselők jó részét is komoly felelősség terheli.[2]

De nem csak erről van szó. A mostani illiberális rendszernek számos olyan eleme van, amelynek a parlamenti ellenzéki pártok is haszonélvezői. Ezért tudatosítani kell polgártársainkban, hogy a rendszer elleni küzdelmet adott esetben ezek a pártok is akadályozhatják. Sok ügyben velük is meg kell majd küzdenünk.

A 2013-as választási felkészülés során nem maradt, aki megküzdjön velük, aminek meg is lett a következménye. Például akkor, amikor 2013. májusában Mesterházy Attila nyilvánosan bejelentette: a szocialista párt nem támogatja az Európai Uniót abban, hogy szankciókkal kényszerítse a magyar kormányt a magyar állampolgárok szabadságjogainak tiszteletben tartására.[3] A 2011-12-es tüntetések szervezői – a Millások – közül nem verte félre senki emiatt a harangot, senki nem szervezett akkor ez ügyben megmozdulást. Vagy egy másik példa: Készült az idő tájt civil szervezetek, sőt az LMP és az Együtt 2014 szakemberei részéről egy csomó konkrét, törvényszövegszerű pontossággal megfogalmazott tervezet arról, hogy milyen alkotmányos változásokra, vagy éppen a párt- és kampányfinanszírozás miféle szabályozására lenne szükség a liberális demokrácia magasabb szintű helyreállítása érdekében. Magam is résztvevője voltam egy kezdeményezésnek, amelyik a pártok ilyen, konkrét programszövegek alapján történő összefogását, vagy legalább az erről folyó egyeztetés megindítását szorgalmazta. Volt olyan törekvés, hogy konkrét alkotmányos reformtervezetek mentén szülessen összefogás az ellenzéki pártok között, amelyekre aztán mindenki nyugodtan adhatta volna a voksát azzal, hogy győzelem esetén az összefogó pártoknak csak törvénybe kell iktatni azokat a szövegszerű pontossággal megfogalmazott tervezeteket, amelyekre a nép a választások során számukra fölhatalmazást adott. Az MSZP azonban többször is elzárkózott minden ilyen kezdeményezéstől. 2013 nyarán a Millások nevében fellépő Együtt-tel is mindössze egy 25 pontos közös lózunggyűjtemény aláírására volt hajlandó. A dühös tiltakozás ez ellen is elmaradt. Pedig a Millások éveken át annak kimondása mellett gyűltek össze tüntetni, hogy nem fogadják el éles kritika nélkül a 2010 előtti politikusok tevékenységét sem.

Mondhatjuk: az ellenzék pártjai a 2011-12-es nagy tömegtüntetéseket követő évben csőbe húzták a Milla mozgalom civiljeit. Hasonló átverési szándék a parlamenti pártok részéről most is fönnállhat. Már csak azért is, mert az egyfordulós választási rendszer, valamint a parlamenti pártok és képviselők jelenlegi állami finanszírozási rendszere hosszú távon is nyugodt, „díszellenzéki” állást biztosíthat sokaknak. Nem mindenki akarja olyan komolyan az illiberális állam bukását azok közül, akik szavakban fennen hirdetik azt!

Mindezeket figyelembe véve miféle együttműködés képzelhető el a parlamenti ellenzék pártjaival az illiberális államrend megdöntésének és helyette a szabadság és szolidaritás demokratikus rendje megteremtésének ügyében? Ez az együttműködés nem szólhat másról, mint az illiberális rendszer fölszámolásához szükséges feltételek nyilvánosság előtti tisztázásáról, beleértve az ehhez szükséges közös programszövegek, alkotmányos reformtörvényszöveg-tervezetek közös elfogadásának megkísérlését is. És amiben nincs egyetértés, abban bizony a mozgalmároknak a parlamenti ellenzékkel nyíltan konfrontálódniuk kell. Ha nem így tennének, akkor a civilek az együttműködés megkísérlésével kizárólag az ellenzéki pártok szerepének legitimálásához járulnának hozzá.

Az alapok közös megfogalmazásába bele kell hogy férjen annak a deklarálása is, hogy elutasítjuk a különféle társadalmi csoportok megbélyegzését és kirekesztését, és fontosnak tartjuk, hogy a társadalom tegyen jelentős erőfeszítéseket a tartósan kirekesztetté vált szegények reintegrációja érdekében. Támogatnunk kell minden ilyen irányú programfejlesztést is. Helyes lenne, ha az erre a kérdésre vonatkozó megoldási javaslatokról is komoly, nyilvános diskurzus folyna az ellenzéki erők között. Olyan fontos kérdés ez, amely egyenértékű a legalapvetőbb alkotmányos kérdésekkel, hiszen a szabad és demokratikus Magyarország megteremtése elképzelhetetlen a tartósan perifériára szorultak társadalmi integrációjának megoldása nélkül.

Alább még lesz arról szó, hogy a kormánypártokkal, azaz a hatalom gyakorlóival is párbeszédre kell törekedni. A cél mégiscsak az lenne, hogy egy erőszakos forradalmat alkotmányos reformokkal előzzünk meg. Sokan mondják, hogy a jelen körülmények között nincs esélye a tiszta választásokhoz minimálisan szükséges alkotmányos reformoknak. Nem tudom, hogy igazuk van-e, de a dialógusnak mindenképp esélyt kell adni. Ha nem sikerül, akkor marad a forradalmi út.

Fontos azonban tudni: akár forradalmi úton, akár kikényszerített reformok útján áll helyre az alkotmányos demokrácia, minderre csak akkor van esély, ha a kormányzat népszerűsége a béke feneke alá csökken, és a nép pedig lát maga előtt elfogadható rendszerbéli és kormányzati alternatívát. Ehhez pedig a civil mozgalmárok helyi csoportjai közötti koordinált együttműködésre, egy országos hálózat kialakulására van szükség.

A „forradalmi út” emlegetésével az a baj, hogy nem oldja meg sem az új társadalmi paradigma, sem a szervezetépítés kérdését, hiszen egy eredményes és a társadalmat sokkal élhetőbbé tévő forradalom sem lehet meg ezek nélkül. Ráadásul egy forradalom nem ad hozzá semmit az eszközrendszerhez, viszont árt és maga a módszer is nagyon veszélyes, hiszen diszkreditálhatja sokak szemében és sokáig azt a paradigmát is, amelynek képviseletében egyesek forradalmárkodtak és elbuktak.⁶

Milyen feladatokat láthat el egy országos hálózat?

Az országos hálózatot a helyi csoportoknak kell létrehozniuk. Maga a hálózat aztán a kölcsönösség elve alapján szakmai segítséget nyújthat a helyi csoportoknak. Fontos az is, hogy az országos jelentőségű ügyek jogi, szakmai képviseletének megszervezésében, a szolidaritási mozgalom fejlesztésében, továbbá a demonstrációk összehangolásában ez a hálózat szerepet játsszon.

Ugyanez vonatkozik nem csak egy-egy ügy jogi és politikai képviseletére, hanem az új alkotmányos rend megteremtéséhez szükséges reformok kidolgozására is. A munka szakszerűségének biztosítása a hálózat feladata. Hogy a végén ki fogad el és mit, az politikai kérdés, de a hálózatnak mindenki számára hozzáférést kell biztosítania az információkhoz és meg kell teremtenie ugyancsak mindenki számára az aktív részvétel lehetőségét a programalkotás során zajló vitákba is.

Itt megint azzal a szemléletmódbeli és módszertani problémával találkozunk, mint amit már taglaltam a sok kis részérdek-csoportra alapozni akaró szervezetépítési stratégiánál – így még egyszer nem írom le az ezzel kapcsolatos ellenérveket, sem pedig azt, hogy mit célszerű ehelyett tenni.

A szükséges alkotmányos változások érdekében folyamatosan párbeszédre kell törekedni. Párbeszédre egymással és a szükséges reformoknak megnyerhető hazai és külföldi intézményekkel. Továbbá párbeszédre kell törekedni a parlament pártjaival – ellenzékiekkel és kormánypártokkal egyaránt. A párbeszédhez a hálózatnak valamiféle közös képviseletre is szüksége van.

Az eddigiekből következően a dialógusra a nyilvánosság előtt kell sort keríteni. Egy demokratikus mozgalom esetén titkos kamarillapolitikáról amúgy is önellentmondás lenne beszélni. Jó lenne, ha olyan ismert személyek folytathatnák a mozgalom oldaláról a párbeszédet, akik eddigi tevékenységükkel már jelentős tiszteletet vívtak ki maguknak. Olyanok, akiknek van hitelük a képviseletre, és jó esélyük van arra, hogy a megállapodásokat minél szélesebb körben el tudják fogadtatni. Hiszen a partneri dialógus során születendő esetleges megállapodásokat valamilyen formában nemcsak a mozgalom aktivistáinak, de a választók többségének is jóvá kell majd hagynia.

Pontosan kik is lennének azok, akik „ismert személyek”, akik „már jelentős tiszteletet vívtak ki maguknak” és akiknek „van hitelük a képviseletre”, akik bármiféle (kik között is kötendő?) megállapodást „minél szélesebb körben el tudják fogadtatni”? Én egyetlen ilyen személyt sem ismerek – ha lennének ilyenek, akik VALÓBAN megfelelnének ezek a kritériumoknak, akkor már régen ők szerveznék-vezetnék az igen-igen ütőképes demokrata ellenzéket!

…Persze, el tudom képzelni, hogy válaszképpen jönnek majd nevek, például a „tüntetésszervezők” köréből… De valóban igaz lenne az, hogy nekik kifelé, a tömegek felé van bármiféle respektusuk is? Ne feledjük: nem az számít, hogy a körön belül kit tartanak „jófejnek”: a körön-szubkultúrán kívül ez a magasra pozícionáltság megszűnik, sőt, akár az ellenkezőjére is fordulhat, ha az adott kört, szubkultúrát akár még az elsődleges célcsoportunk is „hülyék gyülekezetének” tartja!⁷

Amúgy viszont a párbeszéd folytatásával megbízottak tevékenységét bírálni – érvekkel alátámasztva jót, vagy rosszat mondani róla – kívánatos, a demokrácia újjáteremtéses szempontjából hasznos, és szükséges dolog.

Végül e hálózat feladata lehet az is, hogy azoknak az elveknek az alapján, amelyeket a jelenlegi parlamenti és más politikai erők nem hajlandók, vagy nem képesek hitelesen képviselni (ilyen lehet pl. a nyilvános diskurzus elve, a nyilvános szervezeti működés és nyilvános politika-finanszírozás elve, de ilyen lehet az alkotmányos reform számos kérdése is), támogassa, illetve generálja olyan, nyugati értelemben véve nyitott, a civileknek, önállóan gondolkodó demokratáknak helyet biztosító, nem katonás, a különvélemények nyilvános megfogalmazását nem korlátozó pártszerű működés lehetőségének megteremtését, és az ebben a szellemben működő, olyan új pártok megteremtését, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy azok is találhassanak maguknak politikai perspektívát nyújtó alternatívát, akik elutasítják a korábbi pártokat. Elvileg persze az is elképzelhető, hogy a fenti, nálunk újszerű, nyitott, transzparens, demokratikus működési gyakorlatot átvéve egy már meglévő párt akár egybe is olvadhat a civil mozgalom valamelyik részével. Ez a fajta fejlődés is kívánatos lehet, bár egy már kialakult érdekviszonyokon alapuló, „megcsontosodott” szervezeti struktúra átalakítása általában nehezebben megvalósítható az új szervezetek és új struktúrák létrehozásánál.

Nagyon fontos hangsúlyozni a hálózatot alkotó helyi csoportok autonómiáját! Bármelyik helyi csoport kezdeményezheti a programalkotást, fontos ügyek vitelét, aztán a többiek betársulhatnak, ha akarnak. Nyilván, ha többen közösen lépnek fel, akkor az hatékonyabb. Egyedül is fel lehet lépni azonban, és kisebb-nagyobb csoportösszefogásokban is. Az is lehetséges, hogy valamelyik helyi kezdeményezés elér valamilyen eredményt, amire aztán egy másik helyi kezdeményezés, vagy akár nagyobb összefogás támaszkodhat. No meg olyan is előfordulhat, hogy valaki, vagy valamely helyi csoport csinál valamit, amivel mások nem értenek egyet, és ezt meg is mondják. De ez nem szabad, hogy „örök-haragot” eredményezzen! Ha valamiben nem értünk egyet, más területen még lehet közöttünk együttműködés. Hasonló ez a parlamenti pártokkal való együttműködéshez. Lehet, hogy valamiben nagyon nem értünk egyet, és azt folyamatosan hangoztatjuk is. Nem vagyunk egyformák, ugye, nincs ezzel semmi baj! A nyilvános vitatkozás amúgy konstruktív kommunikációs forma. Tisztulnak az álláspontok, akár közeledhetnek is egymáshoz.

Ez csak egy bizonyos pontig kívánatos és lehetséges – azon túl elarctalanodáshoz vezet és igen erősen rontja a hatékony működésre való képességet. Az efféle véleményvitáknak kell egy kezdő és végső alappontot szabnunk.

A kezdőpont nem más, mint olyan alapelvekben való egyetértés, olyan alapelvek elfogadása, amelyek a társadalom normális működése és a gazdaság hosszú távú erőforrás-teremtő képessége érdekében egyértelműek és elengedhetetlenek. (Ezek: liberális demokrácia, alkotmányos jogállamiság, a versenyszférára alapozott piacgazdaság, a társadalmi békét és kohéziót biztosító, és az egyénekben rejlő képességek lehetséges maximális kibontakoztatását lehetővé tévő, felzárkóztató jellegű szolidaritás.)

A végső pont pedig az, amikortól minden, a mozgalomban résztvevő egyénnek és csoportnak világosan döntenie kell, hogy alárendeli-e a saját, akár a maga szemében identitásképző preferenciáit és elképzeléseit a közös célnak – azaz Magyarország jól teljesítő és célszerűen, felelősséggel előre tervező liberális demokráciává és teljesítményalapú piacgazdasággá való alakításának -, vagy inkább tisztességesen közli, hogy neki egészen mások a preferenciái⁸ és ezért kilép a mozgalomból még annak egységes politikai szervezetté alakulása előtt.

Legutoljára hadd ejtsek még egyszer szót a különböző társadalmi csoportok közötti szolidaritás szükségességéről. Most, a szöveg legvégén is hangsúlyozni szeretném: különösen fontos azokkal szolidaritást vállalni, akiket az 1989-90-es politikai és gazdasági rendszerváltás és az az óta eltelt negyedszázad a társadalom perifériájára szorított. Ők – köztük nagy számban még az előítéletektől is sújtott romák – azok, akik tartósan elvesztették a munkájukat és ez a helyzetük generációról generációra öröklődik. Holott nem kéne, hogy továbböröklődjön. A szakemberek által jól ismertek azok az oktatási, foglalkoztatási- és szociálpolitikai eszközök, melyek segítségével e csoportok visszaintegrálása a társadalmi munkamegosztás rendszerébe belátható időn belül megvalósítható lenne. Ehhez azonban ez idáig hiányzott a szükséges társadalmi szolidaritásvállalás. E társadalmi csoportok cserben hagyása nem kis részben járult hozzá az antidemokratikus erők, leginkább a szélsőjobb megerősödéséhez is. A perifériára szorult csoportok érdekvédelmének és esélyteremtésének segítése olyan fontos feladata a demokráciáért folyó mozgalomnak, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy szabad és virágzó ország teremtsünk e hazában. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni.

[1] Erről a kérdésről néhány nappal a civil tüntetések újabb hullámának megindulását megelőzően, 2014. októberében már írtam egy hosszabb cikket, ami a hvg.hu-n jelent meg. (http://hvg.hu/velemeny/20141021_Mi_van_veled_s_hogyan_tovabb_Magyarorszag) Ez az írás annak a cikknek a továbbgondolása is egyben.

[2] Erről a közelmúltban a Népszabadság 2015. január 26-i számában írtam „Miért pártzászlók nélkül?” címmel. (http://nol.hu/velemeny/miert-partzaszlok-nelkul-1511961)

[3] http://hvg.hu/itthon/20130508_Az_MSZP_nem_szavazna_meg_Magyarorszagot_s

Foglaljuk össze azt az alaplistát, amely a fentiekből következik!

1. Ne várj működést attól, ami nem is létezik!
2. Ha valami nincs meg a szükséges előfeltételek közül, akkor pótold azzal egyenértékűvel!
3. Ne hagyd, hogy divatos eszmék vagy mozgalmak elkápráztassanak, mert veszélyes!
4. Ha politikai áttörést akarsz, akkor ne valamiféle részötlettel, szakpolitikai kérdéssel akard azt elérni: fogalmazz meg általános társadalmi-politikai paradigmát – és indíts általános offenzívát annak képviseletében!
5. A szubkultúra-témáknak nincs tömegszervező erejük.
6. Ne magyarázgass, ne filozofálgass – cselekedj!
7. Aki nem akar, nem szeret, nem képes szervezett rendszerben gondolkodni és dolgozni, az – minden esetleges emberi pozitívuma ellenére – örökös problémaforrás lesz, ezért el kell tőle köszönnünk!
8. A bázisdemokrácia ellentétes az ember természetes evolúciós örökségével – a bázisdemokrácia a legrövidebb út a bukáshoz és egy szervezet elsorvasztásához.
9. Aki politizálni akar, az tanuljon humánetológiát!
10. Az ideológia veszélyes: haszna nincs, viszont megoszt! Az ideológia mindig csak egy „parciális igazság” – általános társadalomszervezést nem szabad ideologikus alapokon csinálni!
11. A liberalizmus nem ideológia, hanem módszer: az eltérő ideológiájú emberek és közösségek sikeres kooperációjának eszköze.⁹
12. Egy politikai mozgalommal kapcsolatban a pozitív emóciókat - azaz az érdeklődést, a szimpátiát, az elköteleződést - nem az ideológia váltja ki, hanem a közös cselekvés.

Jegyzetek:

¹ Nyilvánvaló, hogy a szerző által remélt és társadalmilag egyébként kívánatos hatáshoz, azaz a jól működő liberális demokráciához csak akkor juthatnánk el, ha a közéleti aktivitásra mindhárom felsorolt kritérium (a tömegesség, a cselekvők autonómiájából fakadó önállóság és önszervező-képesség, valamint az adekvát célmeghatározás képessége) együttesen lenne jellemző, hiszen ha ezek bármelyike hiányzik, akkor vagy nem működik a modell, vagy (ha nem adekvát célokat követ) elhúz a populizmus felé.

² Ezekkel a politikai mozgalmakkal az a baj, hogy épp azokra a társadalmi és gondolkodásbeli mintákra alapoznak, azokat lovagolják meg és erősítik fel, amelyek a görög és a spanyol társadalom és gazdaság permanens alulteljesítéséhez vezettek. Ez pedig az a sajátos társadalmon belüli kapcsolati háló, amely nem polgári és nem kompetenciaalapú, hanem familiáris és kontraszelektív. (E jellegzetességekben sajnos a magyar társadalom is osztozik: az is efféleképp szerveződik és működik.) A görög és a spanyol társadalomban sem működtek, mert nem működhettek azok a polgárosító mechanizmusok, amelyek létrehozhatták volna a fentebb már felsorolt, a célszerű döntések meghozatalához elengedhetetlen társadalmi stratégiaibeli eszközrendszer-elemeket. E társadalmak és gazdaságok működési zavarai és alacsony erőforrás-teremtő képessége ezekre a hiányosságokra vezethető vissza – az északnyugati eu-s tagállamokkal szembeni pénzügyi aszimmetria tehát valójában nem oka, hanem következménye e társadalmak szerveződési, működési és gondolkodásmódbeli sajátosságainak. Mindez, ismétlem, áll a magyar társadalomra is!

³Legitim az az egyéni, vagy csoportérdek, amely úgy elégíthető ki, hogy az sem más egyéneknek, sem más csoportoknak, sem pedig össztársadalmi szinten nem okoz olyan érdeksérelmet, amely egyszerre jelentős és indokolatlan. Például:

• Az antidemokratikus, vagy rasszista érdekek térnyerésének megakadályozása ugyan jelentős érdeksérelemként hat e nézetek képviselőinek körében - ám az ezek elleni államhatalmi fellépés egyáltalán nem indokolatlan, hiszen e nézetek képviselői a maguk elképzeléseit vagy mások (személyek és csoportok) legitim (lét-)érdekei ellenében akarják megvalósítani, vagy pedig valamiféle „nacionalista kontraszelekció” útján, amely viszont az egész társadalom érdekeit veszélyezteti, hiszen a 21. századi technológia világában csak vesztes lehet az az ország, amely valamiféle „kirekesztő autarchiát” vezet be. Ezért a rasszista törekvések nem legitimek.
• Ezzel ellentétben pl. a nyugdíj-kifizetések annak ellenére jelentenek legitim érdeket, hogy a nyugdíjak kifizetéséhez jelentős összegeket kell elvonni az aktív dolgozók jövedelméből, ami nekik nyilvánvalóan kárt, azaz jelentős érdeksérelmet jelent. Ugyanakkor nem tekinthető indokoltatlannak ez az elvonás, hiszen egyrészt a ma már nyugdíjasok annak idején, aktív korukban többnyire szintén támogatták az akkori nyugdíjrendszert, másrészt (ezért cserébe) bírták a mindenkori társadalom ígéretét arra, hogy őket is el fogják majd tartani nyugdíjas korukban.

(Id.: Bekeríteni, legyőzni - és utána kormányozni!)

⁴ Legutóbb az Együtt „pusztult bele” abba, hogy megpróbált ezzel a módszerrel ilyen részérdek-szövetségekből épülni-építkezni: akár a négy, egymással ellentétes értékrendű tagszervezete miatt, akár azzal, hogy (indulásakor, eredeti szándékai szerint) „ernyőszervezetként” pórbált politikai súlyra szert tenni, azaz mások politikai súlyának egyszerű „matematikai összeadása” által.

⁵ Akinek vannak tapasztalatai egy jól működő hadseregről, az tisztában van azzal, hogy a jó működése az ekként felfogott „katonásságának” köszönhető. Egy modern hadseregben egyébként a szubszidiaritás éppolyan alapelv, mint a demokráciában. Erről bővebben itt lehet olvasni: http://www.fueakbw.de/lehre/zivile-lehrgaenge/ausbildungsfelder/ausbildungsfeld-5000-zivil/

⁶ Egyébként számomra komikus, hogy oly gyakran éppen azok emlegetnek forradalmat és reménykednek egy „forradalmi útban”, akik amúgy akár szélsőségesen pacifisták és mélyen lenézik – mint a szerző is – a „militarista módszereket”. Mégis: ugyan ki fogna fegyvert és ki vezetne csapatokat akkor az általuk vizionált forradalomban? Merthogy egy forradalom rendszerint nem csak Talpramagyarok elszavalásából áll, hanem golyózáporokból - no meg katonai stratégiákból és (az előző lábjegyzetben szereplő hivatkozásban olvasható) „vezetési kompetenciákból” is!

⁷ Ez a vélekedése az elsődleges célcsoportnak pl. a MostMi nevű társaságról is, de korábban hasonlóan vélekedtek a Milláról – és általában azokról a szerveződésekről és szubkultúra-jelenségekről is, akiket „civilszervezetekként”, vagy „jogvédőkként” szokás politikai témákban emlegetni. Ennek az elutasítottságnak az oka pedig nem más, mint a politikai térben való eredménytelenségük. Így és ezért pl. a TASZ-osok, vagy az Átlátszósok respektusa sem terjed tovább a saját köreiken. Ez a helyzet a bloggerekkel is.

⁸ Pl. piacgazdaság-ellenes, vagy elveti a meritokráciát.

⁹ Erről bővebben itt: A liberalizmus, mint módszer