„Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.”
Részlet Magyarország Alaptörvényéből – 2011. április 25.
Egy országban, ahol adottak a demokrácia formális keretei, alapvetően két dolog határozza meg a kormányzat milyenségét:
- az adott nép mentalitása,
- a politikai elit milyensége.
„A népen nem lehet lecserélni!” – tartja a mondás. Így a kormányzatot és a hatalomgyakorlást meghatározó két elem egyikével nemigen tudunk mit kezdeni, legalábbis rövidtávon. Marad a másik komponens: a politikai elit milyensége, összetétele, motivációi, világképe – és persze a képességei és felkészültsége. Ha egy, a demokráciában tapasztalatlan népnek jobb kormányzatot akarunk létesíteni, akkor azt a politikai elittel kell kezdeni: jobb, a demokráciát természetesnek tartó politikusokra van szükség – olyanokra, akik aztán példájukkal átdemokratizálják a közgondolkodást is.
Igen ám, de mit tehetünk akkor, ha a nép nem látja világosan, hogy kit szabad megbíznia a vezetéssel és kit nem? Hogyan teremthető jó és demokrata kormányzat ott, ahol maga a nép nem is tudja pontosan megfogalmazni, hogy mitől „jó” a XXI. században és az Európai Unió közepén egy kormányzat – és ha maga ez a nép nem demokrata vénájú?
…Hogyan adjunk jó, demokrata politikai elitet Magyarországnak?
Nos, a jók úgy kerülhetnek a legkönnyebben pozícióba, ha megakadályozzunk a magukban a „régi világot”, a nem demokratikus rutinokat és gondolkodásmódot továbbéltetők hatalmát! Ez a gyakorlatban azt a módszert jelenti, amelyet 1990 után számos volt szocialista ország követett: egyszerűen kitiltotta a közhatalomból az egykori állampárttal kapcsolatban állókat.
„Nem késő huszonévekkel a rendszerváltás után kommunistátlanítani?” – mondhatják erre most sokan, amire csak azt felelhetjük, hogy nem, mivel itt nem „személyes kérdésről” van szó: arról van szó, hogy azt a mentalitást távolítsuk el a hatalomból, amely szemben áll a demokratikus hatalomfelfogással.
A mai magyar politikai életben csak elvétve találunk olyanokat, akik politikusi karrierje nem kötődik így vagy úgy az egykori pártállamhoz. Vagy úgy, hogy maguk is tagjai voltak az MSZMP-nek, vagy a KISZ-nek. Vagy úgy, hogy az állampárt intézményeiből jöttek, vagy pedig úgy, hogy az „utódpártban” szocializálódtak és szerezték politikai tapasztalataikat és e párt (bizony: pártállami figurák alkotta) „szűrőin” át emelkedtek mai pozícióikba. De az is „vastagon pártállami” mentalitást alakított ki sokakban, ha ugyan elvileg a pártállam ellen léptek fel, ám eközben szervezeteikben éppen az állampártra jellemző politikai világot építettek újra.
…Igen: a pártállamiság abban is kőkeményen tovább él, ha szavakban ellene, ám tetteinkben a pártállam módján járunk el! Tovább élteti a pártállami mentalitást az is, ha politizálni olyanoktól tanultunk, akik a pártállam iskolájából jöttek – még akkor is, ha időközben belátták annak fenntarthatatlanságát, mert a politikai viselkedés és fogalomvilág nem egy demokrata, hanem egy pártállami közegben lett az „alapszoftverjük” része és e közegből származnak azok a politikai rutinok, amelyekkel (szinte ösztönösen) élnek, ha politizálnak és ha hatalomról, politikáról, társadalomról, no meg gazdaságról gondolkodnak.
Magyarországon könnyű pártállami módon politizálni, hiszen a választók többsége éppen erre a fajta politizálásra fogékony: jön az „erős ember”, felülről és megmond-megold mindent! Ez volt a szokás ezer éven át – az, hogy 1949 és 1989 között ennek éppen a „komcsi változata” ment, lényegi eltérést nem jelentett. A polgárosodás és a vele szimbiózisban létező demokratizálódás és kapitalizálódás éppen amiatt elodázhatatlan Magyarországon, mert egy „felülről vezérelt” társadalom egyszerűen nem lehet képes annyi erőforrással gazdagítani a társadalmat és nem képes olyan jól kibontakozni engedni az egyéni és közösségi kreativitást, mint a szabadságon és demokratizmuson alapuló modell. Nem véletlen az, hogy a legélhetőbb társadalmak éppen a fejlett demokráciák és fejlett piacgazdaságok…
Ha az eddigitől eltérő mentalitást szeretnénk meghonosítani a társadalom és a gazdaság belső viszonyaiban, akkor nem célszerű meghagynunk a „mindenható” hatalomban azokat, akikben az éppen lecserélni kívánt mentalitás él tovább. És: ha nem is lehet az emberek fejében élő „kommunista remanenciákat” (a felülről vezéreltség vágyát) kitörölni, ám a fejük fölül el lehet törölni a karrierjüket a kommunista korszakban megalapozó vezetőket!
Mint említettem, nem példa nélküli eset ez – sőt: inkább az az egyedi, hogy ez Magyarországon nem történt meg! Ennek akkor, 1990 környékén, megvoltak a maga okai – mondhatni: szükségszerűség volt – de az akkori szükségszerűség nem akadályoz minket abban, hogy bő két évtizeddel később és sok-sok tapasztalat után ne távolítsuk el a közhatalomból a „régi vágású” és a régi iskolában kialakult- beléjük ivódott gondolkodásmóddal továbbélő politikusokat.
…Ráadásul komoly társadalmi igény is van erre!
A magyar társadalomban valamiféle „búvópatakként” 1989 óta ott élt a „kommunistátalanítás” igénye: megmutatkozott ez az „ügynökügyben” is. Azt kell mondjuk, hogy ebben a kérdésben még adósai vagyunk a magyar társadalomnak ezzel az el nem végzett teendővel – és annál is inkább el kell ezt a teendőt végeznünk, mert látjuk-tapasztaljuk, hogy ezekből a régi vágású fejekből nem éppen az új, polgári, demokratikus és teljesítményalapú világhoz illő gondolatok röppennek fel!
Kell egy igazságos, az alapjogokra tekintettel lévő, senkit meg nem alázó és el nem lehetetlenítő, de a „régi világot” a közéletből kitessékelő törvény – különben félő, hogy ez a régi világ visszatér és megakadályozza az új, demokrata és teljesítménycentrikus, XXI. századi Magyarország megszületését. Ebben ki kel zárnunk a közhatalom gyakorlásából mindazokat, akik:
- tagjai voltak az MSZMP-nek,
- akik az MSZMP-hez köthető háttérintézményekben vezető pozíciókat töltöttek be,
- akik részt vettek a közhatalom monopolizálásában, vagy irányítottak ilyen célú tevékenységet, folyamatot,
- akik részt vettek a demokratikus jogok korlátozására irányuló, vagy e jogok gyakorlását nehezítő, megakadályozó tevékenységben, vagy irányították azt.
Aki figyelmesen olvassa a 3. és a 4. pontot, annak feltűnik, hogy itt nem csupán a kommunisták általi jogkorlátozásról van szó, hanem bármiféle és bárki/bármely politikai erő ilyen jellegű törekvéséről. E passzus teszi ugyanis azt lehetővé, hogy a jelen- és jövőbeli ilyen célzatú politikusok és politikai erők is szankcionálhatók legyenek és az ebben résztvevők garantáltan kikerüljenek a közhatalomból.
Ebből a szempontból tennünk kell egy fontos megállapítást. Az írás felvezetéseként az Alaptörvényből idézett passzus szerint: „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom… kizárólagos birtoklására.” De mit jelenti a XXI század elején és az Európai Unió egyik tagállamában „a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenységet”? Az egyértelmű, hogy egy nyílt diktatúra elképzelhetetlen – ám a hatalom a gyakorlatban más módon is gyakorolható „kizárólagosan”. Úgy is, hogy közben formálisan sem a jogszabályi és intézményes keretek, sem pedig a hatalom és az államberendezkedés „milyenségét” deklaráló elvek hivatalosan nem változnak meg. Elegendő az ehhez, ha a megszerzett és az „akció” véghezviteléhez kellő törvényes felhatalmazással úgy él egy politikai csoport, hogy a demokratikus keretek részletszabályait átalakítja úgy, hogy az új szabályok közepette csak neki legyenek meg a gyakorlatban is az eszközei az újabb és újabb, akár szabályos időközönként megtartott választások megnyeréséhez. Elegendő tehát úgy alakítani a kereteket, hogy a hatalom birtokosainak jusson az adott ország minden fontos erőforrása és döntési lehetősége. Ebben az esetben viszont már semmiképpen sem beszélhetünk arról, hogy az adott országban akadálymentesen érvényesülhet a népakarat – pláne nem akkor, ha az adott nép demokratikus ösztönök, közérdek-definiálási és önszerveződési képességek és gyakorlat terén komoly fogyatékosságokkal bír.
…Éppen ez történt és történik napjaink Magyarországán! Ezért itt az ideje, hogy az Alaptörvényben rögzített és garantált, a hatalom kizárólagos gyakorlásával szembeni fellépésre vonatkozó jogunkkal éljünk is! Annál is inkább, mivel ezt az Alaptörvény nem csupán jogunkként, hanem kötelességünkként is megnevezi…
De mit tehetünk, miféle (újból csak az Alaptörvényt idézve) „törvényes úton” akadályozhatjuk meg a hatalom monopolizálására és egy antidemokratikus „gyakorlati fordulatra” vonatkozó szándék megvalósulását? A válasz egyszerű: az Országgyűlésre kötelező erejű népszavazással!
Nyilvánvaló, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta nagyban folyt és folyik a politikai hatalom és kapcsolatok gazdasági befolyásra konvertálása – majd annak birtokában a politikai hatalom megszerzése, vagy megerősítése, „bebetonozása”. Ezért, ezt az „ördögi kört” megszakítandó és a magyar demokratizálódás útjában e folyamat által képzett erős akadályt eltávolítandó, szükséges az, hogy ha másként nem lehetséges, akkor adminisztratív eszközzel – azaz az említett népszavazással - akadályozzuk meg a hatalombirtoklásban - és a közhatalom befolyásolásában is! - azokat, akik szocializációjukban, mentalitásukban és céljaikban nem a teljesítményelvű, polgári és demokrata világot képviselik.
Egyértelmű az is, hogy itt nem csupán a politikai pozíciók közvetlen betöltéséről kell, hogy szó legyen, hanem a jelenlegi magyar politikai rendszereket működtető „hátterekről” is: hiszen ha ott változatlanul megmarad az éppen felszámolni kívánt mentalitás és célrendszer, akkor gyakorlatilag nem értünk el semmit! Éppen ezért a „régi mentalitású” politikusok hatalomba kerülésének korlátozása ki kell egészüljön az egész politikafinanszírozás átalakításával, annak tejesen transzparenssé tételével. Ugyan a fejlett demokratikus társadalmakban általános gyakorlat az, hogy magánszemélyek és magánvállalkozások támogatnak politikusokat és pártokat, ám ott eléggé szilárd ahhoz a demokrata mentalitás, hogy ez a „magánszponzoráció” ne vezethessen el egy antidemokratikus és/vagy hegemonisztikus hatalmi szisztémához. Nem úgy Magyarországon, ahol a „néplélek” nemigen akadályozza meg az efféle önző politikai törekvéseket. Éppen ezért – legalábbis bizonyos időre – célszerű egyszerűen kiiktatni a közvetlen politikafinanszírozásból a magánforrásokat. (Azért a közvetlen finanszírozásból, mert azt természetesen lehetővé kell és lehet is tenni, hogy egy központi pénzalapba bárki befizethesse az általa a magyar közélet demokratizálására és a közérdekű politika önkéntes finanszírozására szánt pénzt. Ez ugyanis növeli a polgárok „Enyém a politika!”-érzését. Ám az ilyen befizetéseknél a befizetés pillanatában a befizető elveszíti a befolyását a pénz felett – így azon nem is vásárolhat befolyást!) Ahhoz, hogy biztosan kiiktassuk a politika „magánérdekesítését” és a különféle „holdudvarokat”, át kell térni a csak központi költségvetési forrásokból (ill. ezek kiegészítéseként az előbb említett központi pénzalapból) normatív módon finanszírozott pártok rendszerére.
Az előbbiekben, a pártfinanszírozás esetében, „bizonyos időre” szóló intézkedésről írtam. Ehhez hasonlóan talán a „régi vágású” politikusok személy szerinti „pozíciótilalmat” sem kell „örök időkre” fenntartani – hiszen ha eléggé erős már a demokratizmus, akkor nem sokat árthat, ha néhány „ősbölény” (pl. egy szélsőbalos párt képviseletében) beül a parlamentbe, vagy az önkormányzatokba. Hiszen nem arról van szó, hogy „tilos” Magyarországon szélsőbalos – vagy épp szélsőjobbos – alapállásból politizálni, hanem arról, hogy ezek az eszmék ne rombolhassák szét a demokratizmust és a szabadságot. Így mind a „pozíciótilalmat”, mind pedig a magán-pártfinanszírozás lehetőségének felfüggesztését elegendőnek tűnik csupán két-három parlamenti ciklusra fenntartani. Hiszen a politikában sem léteznek olyan megoldások, amelyek „mindörökké üdvösek”: minden generációnak joga van a saját korához és szükségleteihez igazítani a politikai játékszabályokat. Ezért nem célszerű e két tilalmat „alkotmányosítani”: elegendő azokat egyszerű törvényben – de fix, nem rövidíthető időtartamra – rögzíteni. Nyilvánvaló, hogy itt nem arról van szó, hogy egyes társadalmi csoportokat zárnánk ki alkotmányos jogaik gyakorlásából (pl. a törvény által érintettek szavazhatnak), hanem csupán arról, hogy meggátoljuk őket abban, hogy hatalmat szerezvén „a saját képükre” – és a saját, a közérdekkel szembenálló érdekeik szerint – szabhassák át a magyar közéletet. Valami ahhoz hasonló ez az időleges korlátozás, mint a „közügyektől való eltiltás” esete, ha valaki durván szembement a közérdeket rögzítő szabályokkal…
Technikai értelemben sem lenne célszerű az alkotmányba erőltetni akarni ezt a szabályozást, mivel ezt csak az Országgyűlés tehetné meg – ez pedig igen kétséges, éppen az ott keményen jelenlévő „régiviágásúság” okán. Sokkal jobb és eredményesebb, ha az országgyűlésre kötelező érvényű népszavazáson születik ilyen eredmény – mert akkor „nincs kecmec”: az Országgyűlésnek törvényt kell erről alkotnia!
Ennek érdekében országos mozgalmat kell szervezni, hiszen első lépésként legalább 200.000 magyar állampolgár aláírása kell ahhoz, hogy e témában népszavazást kelljen kiírni. …Azt hiszem, joggal bízhatunk abban, hogy a magyar állampolgárok kellően nagy tömege akarja a mindenkori politikai hatalom antidemokratikus késztetéseit korlátozni!
